Gyermekeink útja

Kicsirea@freemail.hu

                                    46. Barátok között

Valeriana maga sem tudta hova tovább. Menekült a férfitól, a háztól és a helytől, aminek minden pontja az eltűnt boldogságra emlékeztette. Mennyire igaza volt keresztanyjának, amikor azt mondta, hogy a boldogság múlandó. De még mennyire, hogy múlandó! Ő pedig nem vigyázott rá, elveszítette! Dühös volt, de már nem is igazán tudta, hogy kire. Talán a legjobban arra, aki ebből a lelki zűrzavarból semmit nem érzékelt, mégis ő tehetett az egészről. A méhében rejtező kis élet még megszületése előtt szülei közé állt, és elszakította őket egymástól. Haragudott a gyerekre, a létezésére, és arra, hogy akaratukon kívül befurakodott közös életükbe, az ő zárt boldogságukba szétrobbantva azt, mint egy hatalmas léggömböt.

Gyors léptekkel, menekülve haladt a buszmegállóig. Tanácstalanul nézte az eligazító táblát. Hova menjen? Hova is mehetne? Aztán megakadt a szeme annak a településnek a nevén, ahol Philippe és Draco tartózkodott. Nem is volt olyan messze, talán egy órányira. A busz viszont még nagyon sokára volt várható, ő pedig a felgyülemlett feszültségtől úgy érezte képtelen lenne addig várni. Szüksége volt valakire, akinek vállán elsírhatja bánatát, és erre Philippe kiválóan alkalmasnak tűnt. Ő volt az egyetlen, akit tudott Perselussal folytatott kapcsolatáról. Hajtotta a vágy, hogy minél hamarabb ott legyen, így egy üres utcát keresve egyszerűen hopponált.

Felnézett a házra, ami hívogatóan csalogatta megnyugvást ígérve. Lépéseit megszaporázta, és már be is nyitott az ajtón. Egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy mit fognak szólni az ott lakók váratlan megjelenéséhez. Baráti megértésre, és két ölelő karra volt szüksége, ami megnyugtathatja.

-         Itt hagytál valamit? – hallotta Philippe-et a konyha irányából. Majd mikor az ajtóban meglátta sápadt barátnőjét, elkerekedett szemekkel nézett rá. – Valéri! Hát te meg hogy kerülsz ide? Miért nem értesítettél, hogy jössz?

Valeriana azonban már képtelen volt válaszolni. A férfi nyakába borulva előtört belőle az elkeseredett zokogás. Rázta testét a csalódottság, a reménytelenség és elhagyatottság miatti fájdalom. Hagyta, hogy Philippe szorosan átölelje, hátát simogassa, hogy érezze, valakire számíthat.

-         Mi történt? – kérdezte Philippe, miután Valeriana lassan megnyugodott, és a heves zokogás halk szipogásba váltott át. – A testnevelő tanár?

A legjobb barát a legapróbb rezdülésből megérzi a másik fájdalmát, gondolatát. Valeriana csak csendben bólintott, és levegő után kapkodva hüppögött egy párat.

-         Megmondtam, hogy nem hozzád való! Nem érdemel meg téged! – Valeriana újból felzokogott. – Felejtsd el! Az ilyenért még könnyeket sem érdemes ejteni!

-         Hogy…felejthetném el… - zokogta keservesen. – amikor…gyereket várok tőle!

-         Micsoda? Terhes vagy? – döbbent meg Philippe, és oltalmazón ölelte ismét magához a keservesen síró lányt.

Valeriana újra bólintott, miközben teljesen eláztatta a férfi pólóját.

-         Gyere ülj le! Éppen most főztem egy teát. Jót fog tenni! – vezette be Philippe a nappaliba a lányt. Most már érezte, hogy a dolog sokkal komolyabb, mint amire gondolt.

Valeriana leült a kanapéra, és a kezébe nyomott zsebkendővel törölgetni kezdte arcát, majd kétszer jó erősen kifújta orrát. Mire Philippe visszaérkezett, némiképpen megnyugodott, csak kipirosodott orra és szeme árulkodott lelki állapotáról.

-         Hol van Draco? – kérdezte rekedten, bár egyáltalán nem bánta, hogy ilyen állapotban nem kell találkoznia vele.

-         Reggelente dolgozik egy közeli szállodában – felelte Philippe, és egy egeret formázó bögrét nyomott a lány kezébe.

-         Dolgozik? – nézett fel Valeriana döbbenten.

-         Gondoltam jót tesz neki. Úgy tűnik nem is tévedtem. Sokkal jobb kedve van mióta eljárogat itthonról.

-         De így honnan tudod, hogy mit csinál?

-         Ugyan már! Draco egy önálló felnőtt fiatalember. Igazán tud magára vigyázni! – mondta Philippe megmosolyogva barátnője túlzott aggódását.

-         Nem tudom, azért én nyugodtabb lennék, ha jobban szem előtt lenne!

-         Ne aggódj! Nagyon jó kezekben van! – ülte le Philippe Valeriana mellé. – Inkább térjünk vissza rád! Ő tudja, hogy gyereket vársz tőle?

-         Igen – felelte halkan Valeriana.

-         És ennek ellenére elhagyott? Micsoda egy szemét alak!

-         Én hagytam el őt.

-         Te?

-         Nem akarja a gyereket.

-         Te pedig igen – vonta le az ésszerű következtetést Philippe.

-         Hát persze! – nézett fel Valeriana barátja szemeibe. Hirtelen feldühítette a férfi egyszerű kijelentése, aminek hangsúlya kísértetiesen hasonlított Perseluséra.

-         Mondd csak – kezdte Philippe óvatosan. – ti nem hallottatok még a védekezésről? Ha nem akartátok…

-         Védekeztünk, csak… - hárította el a feltételezést Valeriana.

-         Ja persze! – legyintett Philippe. – A legtöbbre azt mondják biztonságos, de mégis beüthet bárhol a krach! A legjobb védekezés, ha az ember nem kerül ilyen helyzetbe. De hát ki bír sex nélkül élni?

-         Philippe! – nézett Valeriana megrovóan túlzottan nyílt barátjára.

-         Ne haragudj! – tette kezét Philippe bűnbánóan a lány vállára. – És most hogyan tovább?

-         Én megszülöm ezt a gyereket – szögezte le Valeriana határozottan.

-         Miért nem beszélitek meg még egyszer?

-         Ő hajthatatlan.

-         Mint ahogyan te is!

-         Philippe, ez a kis élet belőle és belőlem, a mi szerelmünkből keletkezett. Hogy kívánhatja bárki is, hogy eldobjam magamtól? – mondta Valeriana könnyes szemekkel.

-         Jól van. Nyugodj meg! Hidd el, majd az idő elrendezi a dolgokat. – húzta magához a csendesen sírdogáló lányt. – Tudod, hogy rám mindig számíthatsz! Azt nem ígérem, hogy a kölyöknek apja helyett apja leszek, de ha bármilyen segítségre van szükséged…

-         Köszönöm Philippe! – suttogta Valeriana hálásan, és már attól is  jobban érezte magát, hogy kis titkát sikerült megosztania valakivel.

-         Draco csak délután fog hazaérni. Addig pihenj le egy kicsit! – javasolta Philippe, mire elindultak az emeletre.

Valeriana most érezte igazán mennyire fáradt. Az egész éjszakai virrasztás, majd a feszültség teljesen felemésztette tartalékait. Nehezen, vánszorogva tette meg azt a pár lépcsőfokot, ami a felső szintre vezetett.

-         Majd, ha felébredtél, kipakolom a cuccaimat a szekrényből. – vezette Philippe a szoba felé, amiben néhány hónappal ezelőtt annyi kellemes éjszakát töltött el.

-         Képtelen lennék abban az ágyban aludni – torpant meg Valeriana.

-         Ugyan már Valéri! Nem menekülhetsz előle!

-         Tudom, de olyan friss még… - csuklott el a hangja.

-         Még mindig szereted – olvasta le Philippe Valeriana arcáról érzéseit. – Mindenek ellenére szereted!

-         Igen – hunyta le fájdalmasan szemeit Valeriana.

-         Az a bolond nem is tudja mit veszít, ha téged elenged! – mondta Philippe, és irigykedve gondolt arra, hogy neki talán sohasem fog megadatni, hogy valaki ennyire, feltétel nélkül szeresse. – Na gyere menjünk akkor abba a szobába, bár azt hiszem az a ház legkényelmetlenebb helysége.

Valeriana hálásan követte a férfit, és néhány perc múlva már mélyen aludt az elsötétített kicsiny szobában.

Amikor jó néhány órai alvás után felébredt, az első dolog amit érzett, az a rettenetes éhség volt. Szédelegve lépkedett lefelé a lépcsőn. A kellemes illat, ami a konyha felől érkezett hatalmába kerítve vonzotta a cél felé.

A nappaliban ott ült Philippe mellett már Draco is, és csendben beszélgettek, hogy ne zavarják a pihenő nőt.

-         Valéri! Felébredtél? – pattant föl Philippe, és vele együtt Draco is.

-         Borzasztóan nézel ki! – bökte ki őszintén a fiú köszönés helyett.

-         Draco! – szólt rá szigorúan Philippe.

-         Hagyd csak! Igaza van. Ha úgy nézek ki, ahogy érzem magam, akkor az valóban borzasztó lehet! – mondta Valeriana, és érezte, ha rövid időn belül nem eszik valamit, annak nagyon rossz vége lesz. – Rettenetesen éhes vagyok.

-         Gyere máris melegítek neked az ebédből! – mondta Philippe, és gyorsan felmérve Valeriana állapotát, belé karolva az étkezőasztalhoz kísérte, majd máris eltűnt a konyhában.

Draco követve kereszttestvérét, leült vele szemben az asztalhoz.

-         Miért jöttél? – kérdezte nyersen.

-         Csak! – felelte röviden Valeriana. Nem volt ereje magyarázkodásba bocsátkozni.

-         Már itt is van! – lépett be sietősen Philippe, és hatalmas kupac ételtől gőzölgő tányért helyezett Valeriana elé. – Jó étvágyat!

Valeriana mohón állt neki az étkezésnek, és már az utolsó falatoknál járt, amikor észrevette a másik kettő döbbent arckifejezését.

-         Köszönöm! – tette le zavartan az evőeszközöket, és törölte meg száját.

Ekkor megcsörrent a telefon, és Philippe  a kis asztalhoz sietett, majd felvette a kagylót.

-         Majdnem minden nap felhívja egy nő, aztán elmegy, és csak késő este jön haza. – suttogta sejtelmesen vigyorogva Draco, miközben Philippe fojtott beszélgetésbe kezdett a háttérben. – Figyeld csak meg!

Philippe letette a kagylót, majd megfordult, és zavartan köhintett egyet.

-         Én … most el kell mennem…el kell intéznem valamit. – dadogta.

 Draco széles mosolyát rejtve igyekezett úgy fordulni, hogy a férfi ne lássa arcát.

-         Menj csak nyugodtan! – mondta Valeriana, és amilyen jól ismerte a férfit, pontosan látta arcán, hogy Draconak valószínűleg igaza van.

-         Hát… érezd magad otthon! Majd jövök! – azzal már sarkon fordult, és kirobogott a házból.

Draco hangosan felnevetett, mire Valeriana rosszallóan nézett rá.

-         Hogy ti fiúk milyen borzasztóak tudtok lenni! – mondta szigorúságot magára erőltetve.

-         Ez nem borzasztó, hanem egészséges! – nevetett tovább Draco.

-         Ezt Philippe-től tanultad?

-         Igen. A fél év alatt többet tanultam, mint a Roxfortban hat év alatt.

-         Képzelem – mondta Valeriana lesújtóan.

-         Nagyon jó fazon a barátod! Igazán örülök, hogy megismerhettem!

-         Sokat változtál! – méregette Valeriana a fiút, akit még sohasem látott ilyennek.

-         Igen! És nagyon jól érzem magam!

-         Örülök! – mondta Valeriana, és szemei előtt óhatatlanul az elmúlt fél év alatti borzalmak képei peregtek le.

-         Szóval, miért jöttél? Talán ellenőrizni? – kérdezte Draco, amikor látta kereszttestvérén annak hangulatváltását.

-         Nem! Bár úgy látom rád férne! Egy kicsit szabadjára vagy engedve.

-         Nem vagyok már kisgyerek, akire egész nap vigyázni kell! – mondta Draco sértődötten.

Valóban, ahogy Valeriana a fiú vonásait, alkatát jobban szemügyre vette, meg kellett hogy állapítsa magában: kész férfivé érett. Arcvonásai markánsabbak lettek, szőke haja rövidre vágva a legújabb divatnak megfelelően kellő mennyiségű zselé segítségével meredtek az égnek. Széles vállán vékony póló feszült, ami mellkasát is jól kiemelte. Kétségtelenül nagyon fess fiatalember lett belőle.

-         Szabadon van a jegy! – siklott Valeriana tekintete a halvány koponyára.

-         Itt ez nem jelent semmit – nézett oda Draco is. – Amúgy meg annyira elhalványodott, hogy alig látható.

-         Nem tudom meddig maradhatsz itt – nézett fel a fiú arcára ismét Valeriana.

-         Miért? – húzta föl szemöldökét az.

-         Édesapád felismerte a hangodat. Tudja, hogy te szervezkedtél!

-         Gondoltam, hogy rám fog ismerni, de nem bánom. Örülök, hogy ezzel borsot törhetek az orra alá. A híres Lucius Malfoy fia, egy áruló! – mondta Draco színpadiasan megemelve a hangját.

-         Ez nem játék Draco!

-         Tudom, Piton professzor is ezt mondta! – kántálta Draco unott, monoton hangon, mint egy betanult szöveget. – Tényleg, ő hogyhogy nem jött el? Már szinte hiányzik!

-         Ne gúnyolódj Draco! – szólt rá Valeriana.

-         Jól van na!

-         De tényleg Draco, ez nem tréfa. Apád kerestet téged, és meg akar ölni!

-         Ahhoz nagyon ért – mondta Draco könnyedséget erőltetve hangjára, de Valeriana így is észrevette mennyire fájdalmasan érintette Dracot ez a hír.

-         Perselus szerint itt biztonságban vagy, de én ebben nem vagyok annyira biztos.

-         Biztosan észrevettem volna, ha halálfalók ólálkodnának körülöttem. –magyarázkodott Draco magabiztosan. – Hidd el, valóban minden rendben. Nem hiszem, hogy apámnak eszébe jutna itt kerestetni engem.

-         És a levelek? – kérdezte Valeriana.

-         Ügyes húzás mi? – mosolyodott el Draco büszkén. – Nagyon körültekintő voltam ne félj!

-         De hogy tudtad mind ezt véghez vinni anélkül, hogy Philippe gyanakodott volna?

-         Azért tanultam egy s mást a Roxfortban is, no meg annál többet apámtól. – mosolygott sejtelmesen Draco.

-         Varázsoltál?

-         Elvégre felnőtt mágus vagyok!

-         Igen, de megegyeztünk…

-         Ne félj nagyon vigyáztam nehogy észrevegyen valaki. Szegény Philippe pedig a sok emléktörlő bűbáj hatására ugyan megfeledkezett néha egy-egy teendőről, de mindet túlélte.

-         Félelmetes vagy!

-         Az – vigyorgott tovább Draco úgy, ahogy apja szokott, és ettől a hasonlósságtól Valerianát kirázta a hideg. – De nagyon eredményes is! Gondolom ott voltál, és láttad mennyien vagyunk! Ha az a hülye Potter nem kapkodja el a dolgot, már rég megtörtük volna az átkot. Megelőzött minket, és még a dolgát sem tudta rendesen elvégezni. A jóslat szerint a Nagyúrnak már nem szabadna élni! Nem?

-         Mindenki értetlenül áll a történtek előtt.

-         Na mindegy! – legyintett Draco, és izgatottan felpattant. – Az idő nekünk játszik. Amíg a halálfalók azzal foglalatoskodnak, hogy a Nagyurat használható állapotba hozzák, addig mi tovább szervezkedhetünk!

-         Nem lenne jobb, ha most egy kicsit a háttérben maradnál? – mondta Valeriana, miközben a lelkesen hadonászó Dracot figyelte. – Édesapád mindent megtesz, hogy megtaláljon!

-         Nem érdekel! Elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy szembenézzek vele!

Valeriana megriadt attól a tekintettől, ahogy Draco felé fordult. Keresztapja vonásait, és azon belül eltökéltségét látta benne, mintha nem is a fiú, hanem az apa állt volna ott vele szemben. Perselusnak igaza volt. Mennyire hasonlítanak egymásra!

-         És Hermione? – kérdezte halkan Draco kis csend után. – Jól van?

-         Igen.

-         Ő is megismerte a hangom? – fürkészte kereszttestvére arcát félve.

-         Azt hiszem igen, bár tisztában van vele, hogy te nem lehettél.

-         Ő mondta?

-         Igen.

-         Hát nem felejtett el! – derült fel a fiú arca, és tekintete messzire révedt, mintha a távolba nézve újból láthatná kedvesét.

-         Draco, hosszú idő eltelt azóta…

-         Van valakije? – kapta hirtelen tekintetét Draco Valerianára.

-     &nb