kicsirea@freemail.hu

Megjegyzés: köszönet Joy-nak és xWoman-nek a sok-sok segítségért!! Sok technikai problémám akadt a helyesírási ellenőrzőmmel, így ha még maradtak hibák, elnézést kérek miatta!

A történet Remus Lupin visszaemlékezése / saját fantáziám alapján / a fiatalkorra, a boldog időszakra és a szörnyűségekre, amik mind a barátokhoz kötődnek.

                                                    A baráti szeretet ereje

A fekete égbolton apró csillagok ragyogtak a meleg, nyári éjszakában. Napok óta még a levegő sem mozdult, hogy frissülést hozzon a hideg tél után áhítozók számára. Hiszen az ember már csak ilyen! Ha fázik, a meleg után áhítozik, ha a hőség vékony patakokat fakaszt homlokán, a telet idézi fel magában.

Így volt ez most is. Az emberek egy része a tengerparton igyekezett hűsölni, vagy a hegyekben próbált menedéket találni a meleg elől. Aki pedig egyiket sem tehette, most a kitárt ablakok mögött várta, hátha megmozdul a levegő enyhülést hozva.

A kisváros szűk utcáinak magas falai között csend honolt. A lakosok bent pihegtek tikkadtan, hűsítő italt szorongatva kezeikben. Vártak. Várták a felhőt, ami majd csapadékot hozva felfrissíti a levegőt és kiszáradt testüket.

A felhők pedig közeledtek. Lassan, komótosan, de közeledtek. Sötét árnyként terültek el a házak fölött, ezzel még jobban beszorítva a levegőt a falak közé.

A csillagok fényét eltakaró vastag felhő, és a levegőtlenség fojtogatta a férfit is, aki éppen lakásának ajtajában állva vendégétől búcsúzott.

-         Nem akarom sürgetni Remus, de a tanévkezdésig nincs sok időnk! Gondolja át még egyszer, és értesítsen, ha döntött!

-         Igen, Dumbledore professzor!

Rövid kézfogással búcsúztak el. Remus még egy darabig figyelte, ahogy az idős iskolaigazgató a kopott körfolyosón távozik, majd mikor eltűnt a szeme elől, bement a lakásba.

Érezte, hogy már nem csak a nehéz levegő fojtogatja. Dumbledore kérése súlyos teherként nehezedett lelkére. Persze még sohasem kapott ilyen csábító állásajánlatot, mégis nehéz volt a döntés. A magafajtának talán ez túl nagy kihívás! Ráadásul oda kellene visszatérnie, ahol minden elveszített barátaira emlékezteti. Vajon meg tudna-e birkózni ezzel? Az évek múlásával ugyan enyhült a fájdalom, de tudta, hogy ezek a sebek sohasem gyógyulnak be.

A professzor azt mondta, talán Harrynek is szüksége lenne rá. Ő rá? Egy vérfarkasra? Egy gyáva féregre, aki akkor, amikor szükség lett volna a segítségére, csak a háttérben kuporgott meggyötört testtel! Mit adhatna a fiúnak? Hogy nézhetne a szemébe anélkül, hogy ne James, az apja jutna eszébe? Na és Lily! A csodálatos lány, a gyönyörű nő, a feleség és a kiváló anya! Szemei ott élnek Harryben. Ezt mondta Dumbledore professzor, de erre ő maga is jól emlékezik. Talán ez volt az egyetlen, amit Harry az anyjától örökölt. Azok a gyönyörű zöld szemek! Képes lenne-e rá, hogy a fiú szemeibe nézzen, hogy emlékezzen?

Jócskán messze járt a teliholdas éjszakától, mégis meggyötörtnek érezte testét. Fáradtan botorkált a kopott konyhaszekrényhez, hogy polcáról egy poharat vegyen elő. Aztán lázas kutatásba kezdett a kredenc többi zugában. Jól emlékezett rá, hogy valahol még kell lennie egy üveg konyaknak.

Régen nem fordult az italhoz segítségért, ugyan volt idő, amikor szoros barátságot kötött vele. Az alkohol volt társa mikor felkelt, és ez segítette este álomba. Álomba? Nem! Az álmatlan éjszakákba! Hiszen kinek kellenek azok az álmok, amik minduntalan az elveszített szeretteit hozza vissza, hogy be nem gyógyult sebeit véresre szaggassa?

Abban az időben, teljesen magára maradva, nehéz volt leküzdenie a vágyat, ami az alkohol adta mámor felé hajtotta. Egy alkalommal azonban ittas állapotban találta a telihold. A fenevadat pedig, amivé változott, az alkohol csak még jobban felajzotta. Másnap reggel, mikor visszanyerte tudatát, mint ember, mint józan ember, undorodva nézett végig magán. Karján alvadt vér feketéllett, körmei alatt föld és valamilyen állat szőre volt. Esze és szíve alig bírta elviselni a tudatot, hogy aznap éjszaka megölt, vagy megsebesített valamit, vagy valakit. Akkor megfogadta, hogy nem enged többet az ital csábításának. Emelt fővel fog szembenézni sorsával, a magánnyal.

Most mégis a régen elrejtett üveg után kutatott. Szüksége volt rá! Nem akart ő sokat inni, csak annyit, hogy ezt az őrült fojtogatást ne érezze!

Már attól megkönnyebbült, amikor ujjai az üveg kecses nyaka köré fonódtak, az egyik sor könyv mögött. Nem volt benne sok ital, talán csak egy pohárnyi.

Leült az asztal mellé, és kitöltötte tartalmát. Orrához emelte a poharat, és mélyen beleszippantott az italba. Ekkor a szoba apró ablaka becsapódott, majd a feltámadt szél újból kivágta. Felállt, és odament, hogy becsukja. A közelgő eső kellemes illata csapta meg orrát. Jólesően szívta tele tüdejét, erőt merítve belőle a nyomasztó meleg és a gondok leküzdéséhez.

Visszament az asztalhoz, és leült. A poharat ujjai között pörgette, miközben mélyen az aranybarna folyadékba meredt. A konyak felszínén megcsillant a gyertya fénye, amely tőle nem messze pislákolt. Csak nézte, nézte a villódzó pontot, mígnem már nem egy pontot látott, hanem egy arcot, az odakint feltámadt szél pedig egy ismerős hangot sodort felé.

-         Remus! Remus, gyere már! A végén még elkésünk átváltoztatástanról! – ragadta meg karját a bozontos hajú szemüveges fiú.

-         Nem megyek! – felelte dacosan.

-         Mi az hogy nem jössz? A tegnapi büntetésünk után nem engedhetjük meg magunknak, hogy hiányozzunk!

-         Menjetek csak!

-         Mi van veletek? Talán Pipogyusz ide ragasztotta már megint a lábatokat? – fékezett le mellettük egy magas, fekete, hosszú hajú fiú.

-         Remus nem akar jönni az órára!

-         Micsoda? De hát miért?

-         Gyertek már! Nem akarok megint büntetőmunkára menni! – lépett a hármas mellé egy pufók fiú is egy almát majszolva.

-         Menjetek fiúk! Ne várjatok rám! Nem venném lelkemre, ha miattam kapnátok büntetést!

-         Nélküled nem megyünk! Ugye fiúk?

-         Mondd már el, mi ez az őrültség! - emelte meg hangját a szemüveges fiú.

-         Menjetek csak, nem érdekes! – követte Remus szemeivel a mellettük elszáguldozó diákokat, akik mind a rövidesen megkezdődő órára igyekeztek.

-         James, Sirius gyertek már! – harapott almájába a szőke köpcös, miközben idegesen topogva órájára nézett.

-         Peter, ha gondolod, nem kell megvárni minket, de mi Remus nélkül nem megyünk sehova! – nézett Sirius dühösen barátjára.

Peter nagyot szusszant, s bár szíve szerint inkább megjelent volna időben az órán, lelkiismerete, no meg félelme társai szemrehányásától, mégis marasztalta.

-         Szóval Remus, mi a baj? Ki vele! – mondta James, és megigazította orrán szemüvegét.

A sápadt fiú végighordta tekintetét barátain, akik kíváncsian lesték szavait. Nem állt szándékában, hogy ezzel, a más számára talán apróságnak tűnő problémával terheli őket, viszont kérdő szemeiknek nem mondhatott ellent.

-         Nincs értelme, hogy tovább tanuljak! – mondta csendben, és gyorsan leellenőrizte, hogy más nincs-e a közelükben. De hogy lehetett volna ott bárki is, amikor már mindenki az éppen elkezdődő órán ült!

-         Jaj, már megint kezded? – sóhajtott fel Sirius, s hangjából jól kivehető volt a megkönnyebbülés.

-         Remus ezt már annyiszor megbeszéltük! – vette át a szót James.

-         Nem, fiúk! Igazán rendesek vagytok, de…- kezdte volna Remus.

-         Remus! Mindannyiunk közül te vagy a legjobb tanuló, prefektus vagy! Miért hagynád abba éppen most az iskolát? – érvelt James, miközben kezét barátja vállára tette.

-         Eddig senki nem tudta, hogy mi vagyok! Senki! Csak ti, meg Dumbledore professzor. De most már, hogy Piton is tudja…

-         Ez az én hibám! Pipogyusz legyen az én dolgom! – mondta Sirius bűnbánattal az arcán.

-         Akkor is! Gondoljatok csak bele! Mi is lehetnék? Ki alkalmazna egy… egy… ilyent!

Hangja visszhangzott az üres folyosón. Fejét lehajtotta, a fájdalom és az elkeseredettség keserű ízt csalt szájába. Barátai szótlanul nézték. Nehéz volt itt bármit is mondani. Hiszen melyikük cserélt volna vele szívesen? Egyik sem! Hiába okos, hiába a jó származás, hiába prefektus, a vér átka, amely egész életén végigkíséri, nem csábító senki számára.

A három fiú egymás tekintetét keresve próbálta szólalásra bírni a másikat.

-         Dumbledore melletted van! – szólalt meg végül James.

-         Igen és mi is! – toldotta hozzá magasra kihúzva magát Sirius.

-         Azok az éjszakák csak egy-egy napjai az évnek! A többi napon te, te vagy! A te tehetségeddel és tudásoddal pedig nagyon sokra viheted! – folytatta James lelkesen, hiszen látta, hogy szavai célt érnek barátjánál. – Változnak az idők Remus! Olvashattad te is, hogy megalakult a Vérfarkasok Szövetsége, ami védi az érdekeiteket! Biztosan nem lesz olyan nehéz elhelyezkedned most, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Ráadásul apám befolyásos ember, és biztosan tud majd neked segíteni.

-         Persze! Meg az enyémek is, bár ők bizonyos körökben nem örvendenek olyan nagy köztiszteletnek. – tette hozzá Sirius a magáét.

-         Anyáéknak is mindig van szükségük a tehenészetben újabb alkalmazottakra. – szólt a témához teli szájjal Peter is, nehogy ő lemaradjon barátja segítéséről.

Szavainak sikere azonban nem volt osztatlan. Remus megrökönyödve, a másik két fiú pedig szemrehányóan nézett rá. Sirius finoman nyakon is vágta, mire az alma félreszaladt, és Peter hangos, fuldokló köhögésbe kezdett. James nagy hátasokkal sietett barátja segítségére.

-         Na, látod! Ne add fel csak azért, mert valaki megtudja a titkodat! – mondta James, miközben egyfolytában Peter hátát paskolta. – Mi mindig melletted leszünk, és segítünk, ha kell! Kiállunk melletted az olyan mocskos lelkűekkel szemben, mint például Pipogyusz. Igaz fiúk?

-         Hát persze! – vágta rá gyorsan derűs arccal Sirius, és barátian átkarolta Remus vállát.

Peter csak bólogatott vörös arccal, miközben könnyeit törülgette. Nem mert megszólalni, nehogy újból köhögés jöjjön rá.

-         Ti olyan rendesek vagytok fiúk! – mosolyodott el most már Remus is. – Nem is tudom, mi lenne velem nélkületek!

-         Akkor most már mehetünk? – szólalt meg végre nehezen Peter.

-         Jaj, te csak magadra tudsz gondolni! – dörrent Sirius a táskáját szorongató fiúra.

-         Menjünk! – mondta Remus. – Így is biztosan büntetést kapunk, és ezúttal én tehetek majd róla.

-         Így legalább kicsit csökken a lelkiismeret-furdalásunk! – nevetett fel James, és egymás vállába kapaszkodva elindultak a folyosón.

A három fiú jóízűen kacarászott, míg a negyedik összeszorult gyomorral baktatott mögöttük. Ő volt az egyetlen, aki tartott a büntetésektől. Koloncként lógott a három fiún, akik sajnálták volna lerázni magukról, hiszen  egymagában olyan gyámoltalan és döntésképtelen volt. Szüksége volt erősebb társakra, akik irányítják. A három fiú, különösen James és Sirius pedig kiválóan alkalmas volt erre.

Igen! Mire jók a barátok? Hogy jóban, rosszban együtt legyenek! Ők pedig együtt voltak! Akkor, abban az elmulasztott órában sem számított más, csak hogy együtt voltak. Kit érdekelt, hogy ezért büntetőfeladatot kapnak! Hiszen megmentették egy barátjukat a rossz döntéstől! Remus pedig végtelenül hálás volt ezért. Legalábbis, akkor, abban a pillanatban így érzett. A barátok szavai úgy melengették az önmarcangolástól reszkető lelkét, mint a hideg télben meztelenül ácsorgó embert az ajándékba kapott szőrmekabát.

Belekortyolt a pohárba. Lassan körbejáratta szájában a selymes folyadékot. A rég nem érzett íz elzsibbasztotta felborzolt idegeit. Miután kiélvezte az ital kesernyés zamatát, leengedte torkán, hogy az ott meleg parázsként hatoljon végig. Jól esett a bénító lángolás, mely átjárta testét. A maradék konyakot már egy hörpintésre hajtotta fel, és letette a poharat. Szemei az asztal közepén álló gyertya lángjába meredtek, és ebben a bódult állapotban a régmúlt emlékek sora megállíthatatlanul támadták szívét.

Barátok! Igen, a barátok mindig barátok maradnak! Legalábbis míg kamasz az ember így gondolja. A hév, mely fűti a fiatal lelket, tévképzeteket kelt, ami olyan valóságos, hogy szinte már hihető is. Legyőzhetetlennek képzelték magukat. Előttük volt a nagybetűs Élet, ami csak rájuk várt. Tele voltak tervekkel és lendülettel.

De az iskola véget ért, a barátok pedig szétszéledtek. James aurorképzőbe ment, Sirius élte a maga csapodár életét, Peter a családi vállalkozásban vette ki részét, Remus pedig Dumbledore segítségével a Mágus Akadémián tanulhatott tovább.

Ezek az évek már közel sem voltak olyanok, mint az előzőek. A kapcsolatot ugyan hébe-hóba tartották, de ez már nem jelentett olyan szoros köteléket, mint amikor a Roxfortban voltak sülve-főve együtt.

Ezeknek az együttléteknek, és a baráti kör kellemes melegének hiányát Remus érezte meg a legjobban. Sirius nem volt rákényszerülve, hogy dolgozzon, hiszen a nagybátyjától örökölt vagyon bőven elegendő volt, hogy fenntartsa magát. Szó szerint élvezte az életet. Petert túlságosan lekötötték a mindennapi kötelezettségei, és szülei irányítása alól nehezen tudott kicsusszanni. James szabadidejét pedig teljesen kitöltötte Lily Evans.

Remus magányos volt. Ennek ellenére sohasem haragudott barátaira, amiért nem keresték társaságát. A tanulásba menekült, aminek eredménye meg is mutatkozott: iskola elsőként végzett az Akadémián.

Az első nagy pofon az élettől  csak ezután következett. Hiába volt kezében a kiváló képességeit igazoló okmány, nem kapott állást. Mivel a mágus törvények szerint kötelező volt feltüntetni a jelentkezési papíron a különleges képességeket és az egyéb jellemzőket, így a lap aljára kénytelen volt ráírni szörnyű átkát. Márpedig egy vérfarkas kinek kell! Az álmok, amiket barátaival felépített, szertefoszlottak.  A Vérfarkasok Szövetségének elnöke csak széttárta a karját, amikor segítségüket kérte, mondván: a kezük meg van kötve. Ilyen magas kvalifitású vérfarkas számára semmilyen munkát nem tudtak ajánlani.

Szülei támogatására nem sokat számíthatott, hiszen ők is csak nehezen éldegéltek. Rövid ideig mégis náluk húzta meg magát, míg nap mint nap munka után kajtatott. Régi barátainak segítségét azonban szégyellte volna kérni. Olyan megalázónak érezte a helyzetét, míg biztos volt benne, hogy mindhárom fiú vígan éli életét. A segítség mégis a barátoktól érkezett, még ha nem is számított rá.

James és Lily esküvőjére szóló meghívót keserűen forgatta kezében. Nem is gondolt rá, hogy ez a nap milyen fontos lesz számára. Még magának sem merte bevallani, mennyire haragudott akkor Lilyre, amiért elszakítja tőle barátját. Ugyan már pár éve lényegesen lazult kapcsolatuk, mégis úgy gondolta, hogy ez a frigy csak még jobban elszakítja tőle, egyszerűen lehetetlenné teszi majd számukra a régi barátság esetleges felelevenítését.

A jeles napon még az égiek is mosolyogva áldották meg az ifjú párt és a vendégsereget. Csodálatosan szép, nyár eleji idő volt. Remus mégis kicsit szorongva ácsorgott legszebb öltönyében a házasságkötő terem előtt.

-         Nahát Remus, cimbora! – verte hátba finoman Sirius rég nem látott barátját.

-         Sirius! – fogadta Remus a köszöntést. A hosszú kézfogás közben volt ideje méregetni barátja arcát és ruházatát.

Sirius hosszú haja fényesen csillogott, arca napbarnított volt, aminek éles kontrasztja volt fehéren csillogó fogazata. Ruházata is kellőképpen feltűnő és elegáns volt. Remus kopottnak és öregnek érezte magát mellette. De nem ez volt az egyetlen, ami feszélyezte. Sirius mellett egy nagyon csinos fiatal lány állt. Barna haja kontyba volt felfogva, de néhány rakoncátlan göndör tincs kibomolva lebegett arca mellett, aminél szebbet Remus még sohasem látott. Hamvas bőre, tündöklő kék szeme és halvány rózsaszín ajkai egyszerűen nem engedték szabadon tekintetét.

-         Ő Anne McDonell – fogta meg Sirius a lány kezét, mikor észrevette barátja merengő tekintetét. – Emlékszel rá? Két évvel járt alattunk a Hugrabugba.

-         Igen. Terelő voltál a csapatotokban. – mondta kedvesen Remus. Hát persze hogy emlékezett rá. Már akkor is nagyon csinosnak tartotta a lányt, aki most, felnőtt nőként csak úgy ragyogott, mint egy tündöklő rózsa. Legalábbis Remus így látta.

-         Te játszottál a Hugrabug csapatában? – csodálkozott Sirius. Hangjában azonban nem volt semmi szégyenérzet a miatt, hogy erre az apró információról ő nem is tudott. – Ezt nem is mondtad!

-         Nem voltam túl jó játékos – pirult el a lány.

-         Menjünk, mert mindjárt kezdődik a szertartás! – mondta Sirius, hogy véget vessen ennek a kis nosztalgiázásnak, amiben ő aligha tudta volna kivenni részét. – Nézzétek! Ott van Peter! Peter!

A kissé túlsúlyos fiú örömmel integetett nekik, majd egy szempillantás alatt mellettük termet. Peter nem sokat változott, csak annyiban, hogy néhány kilót még magára szedett. Megjelenése azelőtt sem volt valami vonzó, de most a még tokásabb nyaka és hájas pocakja csak tovább rontotta az általa nyújtott összképet. Remus viszont végtelenül hálás volt ezért, hiszen örömmel konstatálta, hogy a fiú mellett még ő is jóvágású fiatalembernek számított.

Együtt vonultak be a nagy terembe, ahol már hangosan zsongott a meghívott vendégsereg. Ülőhelyet nem találtak, így csak a fal mellett álltak meg.

-         Na, nekem mennem kell! Én leszek a tanú! – mondta Sirius, aztán szélesen vigyorogva, nagy büszkeséggel arcán, magára hagyta barátait.

Remus keserű csalódással nézett barátja után. Sirius a tanú! Mennyivel volt Sirius jobb barátja James-nek, mint ő? Miért nem őt választotta James tanúnak? Hát persze, mert ki is ő valójában? Egy lesüllyedt varázsló, aki ráadásul egy vérfarkas!

Szomorú merengéssel nézte végig a szertartást, miközben idegesítően zakatolt fejében, hogy neki sohasem lehet majd ebben része. Nem lesz nő soha, aki elfogadná őt annak, ami. Az igaz, hogy még nem is próbálta. De hát minek is? Minek keresse szürke életének újabb csalódását?

Fájdalommal és sóvárgással figyelte barátját, amint az boldogan kimondja azt a bűvös szót, ami olyan sokszor elhangzik az ember életében, ilyenkor mégis csodálatos értékkel ruházódik fel.

-         Mióta jártok? – szólalt meg mellette Peter, mikor a szertartásnak vége lett, és újból morajlás járta át a termet.

Remus először nem is tudta, barátja miről is beszél. Aztán, mikor észrevette, hogy a kérdés nem hozzá, hanem a másik oldalán ácsorgó Anne-hez irányult, már kíváncsi érdeklődéssel várta a választ.

-         Nem járunk – mondta a lány elpirulva. – Sirius csak a kísérő partnerem. Lily-vel dolgozom együtt a Reggeli Prófétánál. Az ő ötlete volt.

-         Aha! – konstatálta értelmes arckifejezésével Peter a kapott választ.

-         Gyertek, gratuláljunk együtt az ifjú párnak! – lépett ekkor hozzájuk Sirius.

Beálltak hát együtt a hosszú sor végére. Remus izgatottan várta, hogy néhány kedves szóval ő is gratuláljon barátjának és ifjú feleségének a frissen megkötött házasságukhoz. Adott két puszit a menyasszony arcára, miközben nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy Lily a vetélytársa. Vele kell majd megküzdenie, ha a barátja társaságát kívánja. Pedig mennyire tévedett! Ezt azonban csak később ismerte fel. Lily talán azért értette meg őt annyira magányában, mert ő, mint mugli szülőktől származó boszorkány, szintén magányos volt a mágusok között. Hamar észrevette Remus elhagyatottságát, és a négy jó barát közötti rést, amit az idő kereke vájt ki.

James szülei kitettek magukért, és igazán nagyszabású lagzival ajándékozták meg egyetlen fiukat. A hatalmas lakomát nagy mulatság követte. Ez egy olyanfajta lakodalom volt, amit akkor is megírtak  volna a másnapi Reggeli Prófétában, ha nem éppen az egyik alkalmazottról lett volna szó.

Éjfél után a vendégek többsége elszivárgott, és már szinte csak a barátok maradtak. Együtt ücsörögtek az egyik asztalnál, és régi élményeiket elevenítették fel. Jóízűen kacarásztak, miközben egyik vajsör fogyott a másik után. Remus már régóta nem érezte olyan jól magát, mint azon az éjszakán. Érezte, hogy ez egy új korszak kezdete, aminek elindításában barátainak igen nagy szerepe van..

Igen, megint a barátok! Újból ott voltak körülötte, és újból melengették az elmúlt időszakban reszkető lelkét.

-         És, te mivel foglalkozol Remus? – tette fel James a kérdést, mikor már alaposan kitárgyalták Sirius mindennapjait és Peter szüleinek állatállomány-gyarapodását.

-         Én? – kérdezett vissza zavartan Remus. Barátai előtt is szégyellte munkanélküliségét, de a két lány előtt kifejezetten kényelmetlenül érezte magát.

-         Na, ki vele! Olyan papírokkal, amivel te rendelkezel, biztosan baromi jó dolgod van! – noszogatta Sirius is, majd hosszú kortyokkal leöntötte torkán pohara tartalmát.

-         Tényleg Remus, gratulálok az eredményeidhez így, utólag is! – mondta Lily kedvesen.

Remus egyre kellemetlenebbül érezte magát. Nem akarta barátai kedvét elrontani, de képtelen volt hazudni.

-         Nem dolgozom sehol – motyogta halkan az orra alá, mire hirtelen barátai arcára fagyott a mosoly.

-         Hogy-hogy nem dolgozol sehol? – kérdezte James megrökönyödve.

-         Úgy ahogy mondom: nem kaptam munkát sehol. – felelte Remus szemlesütve.

A régi jó barátok pontosan tudták, hogy miért nincs számára állás sehol.

Mivel azonban nem akarták kellemetlen helyzetbe hozni, inkább nem elemezgették tovább a dolgot.

-         Holnap beszélek apámmal – szögezte le James eltökélten.

Hosszú, kínos csend következett. Zavartan piszmogtak ruháikkal, vagy poharukkal. Remus érezte, hogy neki kellene mondania valamit, hiszen ő tehet arról, hogy megromlott az oldott hangulat, de képtelen volt megszólalni.

-         Na, és hova mentek nászútra? – jött a mentő kérdés Siriustól, aki meglehetősen kapatos állapotában talán nem is tudta kellően felmérni az iménti párbeszéd súlyát.

-         Anyáéktól egy párizsi utat kaptunk ajándékba – csillant fel James szeme az újabb téma feldobásától.

Ezután még hosszan beszélgettek a tervezett utazásról, az új lakásukról és a közös jövőről.

Már hajnalodott, amikor elbúcsúztak egymástól. Miután Sirius már nem volt éppen megbízható állapotban, így Remusra esett az a megtisztelő feladat, hogy Anne-t a hazakísérje.

Csendben sétáltak az üres utcákon. Tulajdonképpen akár könnyű szerrel hopponálhattak is volna, hiszen ebben az időben nem sok mugli járkált az utcán, mégis inkább a közlekedés leglassúbb formáját választották. Remus boldog volt, hogy kettesben lehetett a lánnyal, így neki igazából eszébe sem jutott felajánlani neki, hogy esetleg gyorsabb haladás érdekében a varázslók által használt utat válasszák. A kettejük közötti csendet kínosnak tartotta, de nem mert beszélgetést indítványozni, nehogy rossz színben mutatkozzon Anne előtt, valamilyen kellemetlen téma felhozása miatt. Még sohasem udvarolt, nem tette sohasem a szépet egyetlen lánynak sem, s bár elég sokat tanulhatott volna Siriustól, mégis tudatlan és tapasztalatlan volt ezen a téren. Na meg persze az is állandóan a fejében lüktetett, hogy semmi értelme hiú ábrándokat követnie. Egy vérfarkasnak nincs joga semmihez, nemhogy az ilyenfajta boldogsághoz.

Nem szólt sokat hát, csak élvezte a lány csendes társaságát.

-         Megérkeztünk – állt meg egyszer csak Anne egy régi bérház kapujánál.

-         Aha – nyögte Remus, miközben szíve szakadt meg azért, hogy a hosszú sétának vége lett.

-         Hát… köszi, hogy elkísértél! – mondta a lány zavartan.

-         Nincs mit – topogott Remus esetlenül.

-         Akkor… jó éjszakát! – nyomott Anne egy finom puszit a fiú arcára, aki annyira meglepődött, hogy már csak akkor viszonozta a búcsút, amikor a lány már a nagy fakapu kilincsét fogta.

Mikor magára maradt, még néhány percig tétlenül állt a ház előtt, majd miután meggyőződött róla, hogy az utcán rajta kívül senki sincs, dehopponált.

Aznap nem bújt ágyba. Annyi csodálatos dolog történt vele, hogy izgatottsága nem hagyta nyugodni. Bizakodó lelke várta a felkelő napot, ami majd megváltoztatja életét.

A nap pedig eljött, és barátainak hála, újból magára talált. A következő héten már egy jól menő ügyvédi irodában dolgozott. Első havi keresetéből felújította ruhatárát, és némi összeget szüleinek is küldött. Végre valakinek érezhette magát. Barátai újból mellette voltak. Persze Peter ritkábban, de Sirius és James újból elkísérték azokon a borzasztó éjszakákon, amikor a csodálatos Hold átkozott ajándékaként magából kifordulva veszett állattá korcsosult a teste és a lelke. A kínzó éjszakák után megnyugtató volt barátai társaságában magához térni. Tudta, hogy ilyenkor biztosan nem tett kárt senkiben.

Amikor pedig kellőképpen felerősödött, gondoskodtak róla, hogy ne legyen magányos. Sokat köszönhetett nekik, de ahogy idővel rájött, leginkább Lily-nek, aki a szorosan összetartó társaság mozgatórugója volt. Időről-időre meghívta őket vasárnap délutánonként magukhoz. Ilyenkor együtt ültek, nevetgéltek és tervezgettek. Éppen úgy, mint régen. Csodálatos hetek és hónapok voltak azok.

A háttérben zajló események azonban észrevétlenül beszűrődtek ezekbe a békés pillanatokba. Nyugodt, kiegyensúlyozott lelkükre szép lassan ráfonódott mind az a szörnyűség, ami egyre inkább foglalkoztatta a mágusvilágot.

-       Állítólag már egy tekintélyes méretű, ütős csapatot tesznek ki! – mondta egy alkalommal Anne, aki ezeken a vasárnapokon szintén meghívott vendég volt. – Mr. Griffin szerint az ő művük a tegnapi tűzeset is, ami egy mugli iskolában ütött ki.

-       Igen, olvastam a reggeli számban, amit erről írt – szólt a témához James is, aki felesége mellett ücsörgött egy fotel karfáján. – Szerinted, van erre valami konkrét bizonyítéka is?

-       Állítólag voltak szemtanuk, akik fekete taláros alakokat láttak a környéken, közvetlenül a tűz előtt. – válaszolt a lány kicsit elpirulva, mintha éppen dolgozatát kellene megvédenie.