Remegve, Rettegve, Élve

Félve, remegve kuporgok odalenn, mélység mélyében, a sötétség rejtekében. Nem voltam, nem is leszek élő sosem.

De voltam. Valamikor régen.

Régen, régen, mikor még sütött a nap, testem meleg volt, és nem csábított a vér szava.

Elmúlt, elmúlt, ne beszéljünk róla, nem jön vissza, nem jön vissza, soha.

Bőröm fehér, mint a halottaké, a szám a vízbefúltaké, pupillám elnyeli az íriszt, agyaraim a vért keresik.

Ez vagyok, s mindig ez leszek, remegve rettegve a mélyben, sötétben félve, édesen a vérbe              

alvadva, élve.

Csak az várom, hogy a Remény lenyugodjon, a farkas felvonítson, és én keressem, kutassam az áldozatot.

Nem tehetek, nem tehetek mást, ez kell, élek, élveholtan, járom az Erdőt, görnyedten, tágra nyitott szemmel, ugrásra készen, remegve, rettegve, élve.

Bőrömön megtörik a holdfény, világítok a sötétben, meztelen testem ég a hidegben, és látok, mint régen a nappali fényben.

Üres, sötét árnyékos élet, kúszok végig a városon félve, óvatosan leplezve létem, mint Halál az élet első percében.

Keserű, hatalmas csattanás, éles jajkiáltás, roppanás, és a lélek elszáll. Számat betölti az évszázados nedű, az igazi élet, a víg, rettenetes, sötét, mely fontos, és mégse számít. 

Látom, érzem, fogam belemélyed, valóság lesz, mit elképzeltem, egy édes, alattomos harapás és élek, remegve, rettegve, érezve, félve.

Lecsúszik, lekúszik az államon, érzéketlen melleim között, le a hasamon, míg köldököm felfogja, és én élek, remegve, rettegve, idelenn a mélyben.

Az élet elfolyik, a vér elfogy, és nem más, csak tehetetlen test kiszolgáltatva a sötétség kényének-kedvének.

Imádom, gyűlölöm ezt az életet, rettegve, élvezve keresem a Holdat, a jeget, nyughelyemet, életre, halálra.

Mohón, erőszakosan veszem el, mitől engem megfosztottak, az életet, a kedvet, érzések tömkelegét, a múlt árnyékát, melyet eltemettem, sorvadó, hasznavehetetlen szívem legmélyére.

Ez kell nekem, vágyom utána, de nem kaphatom, ölök, gyilkolok, s nem az enyém, míg élek nem lesz az, csak a sóvárgás marad.

Felsebzem ajkaim, és a vörösbe kék vegyül, és én iszom, gyönyörrel, imádattal, és minden korty után egy percig, újra élek.

Meleg, hamvas test, vörös, puha ajkak, érzések és vér, ember, ameddig csak él.

Kitágult pupilla, mely Holdként világít, kék, merev ajkak, érzéketlen test, csupasz kopárság, kárhozott mindig mindenkor, örökkön örökké.

Nap, Hold. Termékenység, Vadászat. Megnyugvás, Rettegés, Boldogság, Rémület. Élet és Halál, csak a Halál és Élet.

Eldobom, ellököm az idegen testet, meleg volt, de kihűlőben, elindulok a messzeségbe, idelenn a mélyben, bíbor ingben, vörös foggal, céltalanul, lassan, remegve, rettegve, élve.

Magyarázat:

Remény lenyugodjon = Hasonlat, lemenjen a nap. Az emberek szemében a nap legtöbbször a reményt, az életet szimbolizálja.

Élveholtan járom az Erdőt…= szimbólum = érzéketlenül, érdektelenül a világot

Számat betölti az évszázados nedű, az igazi élet, a víg, rettenetes, sötét, mely fontos, és mégse számít. = Az ember tulajdonságaira, és származására utal egyszerre. Vérére, mert mi vagyunk, nélküle nem élünk, és oly sok embert hajtott már jó és rossz dolgokra.(az igazi élet, a víg, rettenetes, sötét), és arra, hogy az ember születésekor, az öröklött véren nem múlik semmi, minden nevelés kérdése ( mely fontos, és mégse számít.)

Nap, Hold. Termékenység, Vadászat. Megnyugvás, Rettegés, Boldogság, Rémület. = ellentét, és hasonlat. Őseink ( még a vadászó-zsákmányoló ember idejében) A nap a termékenységet, a Hold a vadászatot jelentette.

Élet és Halál, csak Halál és Éle t= ellentét A Nappal kegyeltjeinek a Boldogság jutott szomorúsággal fűszerezve, míg a Sötétség szülötteinek a szenvedés, és elvétve egy kis öröm