Teremtéstörténet

Történetünk kezdetén a Föld kopár pusztaság volt csupán, melyen csak a férgek éltek meg. Megelégelte ezt Düröm, az Egek és Villámok Ura. Különleges villámával a földre sújtott. Kék villáma nyomán apró cserje sarjadt. Szakadó eső, és az ifjú Nap táplálta, s így hamarosan óriásira nőtt. Látták ezt a férgek is, és elindultak, hogy gyomrukat a fa friss leveleivel megtöltsék.

Égtelen haragra gerjedt Düröm, és sistergő szolgáival felperzseltette az Ősfa környékét, hogy a férgek soha többé ne mehessenek a közelébe. A fa tehát nyugodtan nőhetett. Százszor jött el Tél Úr, és százszor Nyár Asszony, és az ő gyermekeik, Tavasz kisasszony, és Ősz úrfi. A századik évben a fa levelei már a felhőket súrolták, s ekkor egy nap alatt virágba borult. Száz esztendeig virágzott egyfolytában, mikor a századik évnek utolsó napjában hirtelen elszáradt az összes virág. Épp arra járt a Szél család, viháncoló Szél fiúk és Szél lányok. Letépték a fáról az összes elszáradt virágot. Sokáig játszottak velük, de mikor elunták, a földre dobálták őket. Hanem ahogy a virágok a földhöz értek, azonnal fává, vagy bokorrá váltak. Zöldbe borult a hajdan még kopár bolygó. Ezerféle fa, milliónyi bokor, sövények tömkelege, és virágok színes arzenálja borította már. Nagy esőt küldött a világra Düröm, nehogy a virágok kiszáradjanak, és még Nap uraság is büszkébben sütött az égben.

A Nagy Fán pedig nőni kezdett a termés. Akkorák voltak, mint egy borjú, alakjuk a mogyoróéhoz hasonlított, kérgük azonban áthatolhatatlan és barázdált, mint a dióé. Hanem ahogy nőttek a magvak, úgy száradtak el a fa levelei is. Száz év múlva már egy se volt és a fán. A százegyedik év első napján arra jártak a Hűvös Szelek, a Szél család unokatestvérei. Lekapták az elszáradt levélcsonkokat, és beterítették velük a vidéket. Amint az elszáradt levelek a Föld kérgét érték, állatokká váltak: sassá, jércévé, medvévé, pókká, remegő kisnyúllá, édes kis katicává, és még elmondhatatlanul sokféle állattá.

Ezután még száz esztendeig értek a csonthéjú a kopár fán, míg teljesen meg nem feketedtek.

A századik évnek utolsó napján jött maga a vihar, és szolgái, a Dühöngő Szelek. Körbevették a fát, és ostromolni kezdték. Leesett a sok Életmag, és meghasadt a földön. Mindegyikből előbújt egy ifjú férfi, és egy fiatal nő.

De jaj, a száz évhez még kellett volna egyetlen nap, ezért az emberek nem lettek tökéletesek. Gyermetegek voltak, kicsinyesek, gazdagságot akartak és gyilkolással bizonyították el nem ismert igazukat.

Erősen szomorkodott is Dürom, az Égbolt Ura, de úgy döntött, mégse pusztítja el az embereket, ha már ennyit várt rájuk. Sorsukra hagyta őket, de egy csodás villámmal kettésújtotta a Teremtés Fáját, hogy az emberek sose ismerhessék meg származásuk szomorú titkát, hadd higgyék, jobbak, tökéletesebbek, erősebbek minden más teremtménynél.