Külön utakon: Külön utakon

szerző: Deville

Már nem emlékszem, hogyan kezdődött. Egyszer csak azt vettük észre, hogy benne vagyunk a slamasztikában. Hogy a viccek már nem úgy sülnek el, ahogy régen. Egyszerűen szólva, megszűntünk egy jelenségnek lenni.
Talán az, hogy a tesóm elkezdett Angelinára hajtani, talán, hogy megkomolyodtam és kezdtem megutálni ezt az egész Weasley Varázsvicc Vállalat-projektet. Igen, én, George Weasley, akinek az ötlete volt többek között a kanári kuglóf, a nyelvnyújtó nyalánkság és egyéb haszontalan baromságok, felhagytam az egésszel. Mindig is úgy éreztem, hogy szerepet játszottam, és nagyon rosszul éreztem magam benne. A mi szövetségünkben Fred volt a diktátor, én pedig az, akinek vele együtt kollektívan szívnia kellett, ha balhé volt.
De mindezek csak ürügyek voltak arra, hogy aztán jól megutáljuk egymást, és ő legyen továbbra is a mókamester, én meg lettem a második fekete bárány a családban Percy után. Nem is csoda, hogy őhozzá, a gyűlölt bátyámhoz mentem vigasztalódni. Először ki akart paterolni, mert – mint mondta – hogyan képzelem egy év után, hogy beállítok hozzá, se köszönés, se puszi, és nem hajlandó kibékülni a családdal, főleg velem nem. Így aztán ott, az ajtóban állva, előadtam neki az egész sztorit. Először nem akart hinni nekem, de végül beengedett.
Sosem képzeltem volna, hogy a „nagy prefektus” és „bősz politikus” vállán fogok zokogni, visszasírva azt az időszakot, amikor még anyám méhében voltam. Akkor tényleg úgy éreztem, hogy rohadtul ver engem a sors, és bárcsak meg sem születtem volna. Időnként még most is rám tör egy-egy pillanatra, de most legalább elértem addig, hogy csak kollektívan a világot utálom.
Ha úgy egészében véve nézzük, elég rendes volt – léptekkel túlhaladva önmagát odaadási és kedvességi szintjén. Amikor egy családban éltünk, nemigen ismertem meg arról az oldaláról, aki teával kínál másokat a hangulatuk megnyugtatása érdekében. Arról sem, aki nagy szívesen felajánlja a vendégszobát bárkinek is. De így, ezen körülmények között mégis sikerült.
Mivel nem volt RAVASZ-om, elég nehezen találhattam állást. Az RBF igen kevésnek bizonyul bárhol is, maximum varázsszemét-eltakarító lehetek, ha nem emelkedem egyenesen a sztárok közé. De ez utóbbira – valószínűleg – igen kevés esélyem volt, azóta sem lettem a Szombati Boszorkányban a ’Hónap Mosolya’ – pedig annyira „vágyom” rá.
Találtam végül egy bájitalkészítő-segédi állást. Ahhoz értek legalább valamelyest. Hiába, a bájitalok mestere legalább arra megtanított, hogyan szeljem fel az aszfodéloszgyökeret. Nem nagy tudomány. A munka ellenben rendkívül fárasztó, hogy ne is említsük a megbízó folytonos vartyogását, akin nem nehéz a jeleit fölfedezni, hogy gyakran megfordul a Zsebpiszok közben és az ennél lerobbantabb helyeken, hogy a portékát, amihez segédkeztem, a feketepiacon sózza rá valami fogatlan banyára. De azért szépen megőrzi a legalitás látszatát, azt meg kell hagyni: gondosan írogatja a számlaleveleket, fizeti be az adót, folyamatosan jelentést tesz a rezsiről, a bevételről, a vállalkozókról és alvállalkozókról, feljegyzi, kinek mennyi bért adott abban a hónapban, satöbbi.
Annak legalább örülök, hogy van saját keresetem, amiért ÉN dolgoztam meg, a saját két kezemmel. A szüleim végülis erre neveltek mindig is… áh, hagyjuk a francba az egész családot, nem érdemes róluk beszélni. Senki nem áll szóba velem azóta, hogy volt merszem Percy iránt érdeklődni – még a nagy Harry Potter számára is csak egy púp vagyok a hátán, hála Roncimoncinak. Pedig már rég nem nála lakom, és már vagy pár hónapja nem is láttam. Igaz, egy kicsit már hiányzik, de elég nehezen fogok élőben beszélni vele, mivel most a Hondurasi Brit Mágiaügyi Nagykövetségen dolgozik, mert Rémszem kihelyezte, aki mióta Caramel lemondott, lett a főmufti. Az öreg jól meg is tömte a zsebeit, saját külön bejáratú limuzinja van, ötemeletes háza úszómedencével és pezsgőfürdővel, a házimanóit meg sem tudná számolni, mennyien vannak. Malfoyék mellett ő a leggazdagabb varázsló az országban.
Egy ideje járok egy sztárpszichiáterhez, valami Gordon Hilldownhoz, akinek a cikkei havonta megjelennek a Playwizard-ban. Kiderült, hogy mániákus depressziós és mazochista vagyok. Legalábbis ezt állítja. Felírt néhány bájitalt, hogy ezekből hörpintsek fel naponta ennyi meg annyi adagot. Meg minden egyes alkalommal lealáz a sárga földig. És én kezdem azt hinni, hogy ezt élvezem. Ezt a múltkor közölte is velem és kijelentette, hogy így aztán feleslegesen csináltunk mindent, ő már úgyis kezdi feladni a reményt. Én meg feleslegesen dobtam ki pénzt rá. Sznob barom.
Nemrégiben kaptam egy baglyot arra a társkereső hirdetésre, amit feladtam a Hírverőben. Egy fekete hajú, alacsony, aurorképzős csaj akar megismerkedni velem. Még fényképeket is küldött magáról az első alkalommal. Nem rossz, gondoltam magamban. Már várja is a válaszomat egy randevúi ajánlatra a Seven Mile Pasta nevű flancos olasz étteremben. És én természetesen, a férfiúi vágyaktól fűtve, el is fogom fogadni. Annyi biztos, a számlát nem én állom.
S mi lett az ikertestvéremmel? Foszlányokat hallottam csak róla, mi lett vele végül. Felfuttatta a vállalkozást olyan szintre, amiről mi mindig is álmodoztunk. Gazdag és híres lett, már több boltot nyitott. A részvényei igen jól állnak a tőzsdén, jelenleg emelkedő tendenciát mutatnak. A Mézesfalás Rt.-ben 10%-os tulajdonjogot szerzett. Szerető kviddicssztár felesége van, aki nem más, mint Angelina Johnson. Kell ennél több? Frederick Weasley megfogta Merlin lábát. És én – be kell, hogy valljam – rohadtul irigy vagyok rá.

-VÉGE-