2. fejezet                                    

Az első Roxfortos év

  –Néhány nappal az után, hogy megjött a levél, Jane-nel ellátogattunk az Abszol útra. Soha előtte nem volt részem ahhoz fogható látványban. A felnőtt varázslók majdnem mind talárban voltak. Elvétve akadt köztük olyan, aki mugli ruhában járt volna.

  Első utunk Jane-nel a Gringottshoz vezetett, ahol némi pénzt váltottunk be. A koboldok nem csak engem, de Anyámat is meglepték.

  Az új szerzeményeim, a talárok, a bájital hozzávalók, a könyvek mind-mind egy olyan világ kellékei voltak, amit azelőtt nem ismertem. A varázspálcaboltba egyedül mentem be, Jane addig egy baglyot vett nekem, hogy amíg a suliban vagyok, addig is tudjunk érintkezni.

  Ollivander akkoriban még nagyon fiatal volt, de már átvette a bolt irányítását. Ez volt az öröksége, amit a család már több mint kétezer éve tart fenn. Mikor meglátott engem, egyből tudta, hogy ki vagyok. Hátrament, és a sor legvégéről elővett egy meglehetősen poros dobozkát. A pálca, amely benne volt, a kezemben egyből szikrákat szórt. Ollivander erre mosolygott, és némi titokzatoskodás után közölte velem, hogy a varázspálca a nővéreimének testvére. A magját ugyanannak a sárkánynak szívizomhúrja alkotja, amely Sadóét és Melanthóét is. Egy Magyar Mennydörgősárkányé.

  A Roxfort Expresszen az utolsó előtti fülkét találtam üresen. Bevonszoltam a ládámat, és leültem. Míg helyet kerestem, észrevettem, hogy sok diák megnéz. Azt tudtam, hogy a nővéreim miatt, de azt nem, hogy honnan ismertek fel.

  Erre a kérdésre választ kaptam tíz perccel az után, hogy a vonat mozgásba lendült. A fülkébe Sado nyitott be.

  –Elsőre felismerted? – kérdezte a varázsló, aki figyelmesen hallgatta a történetet.

  –Nem volt nehéz dolgom – ismerte be Agatha – Olyan érzés volt, mintha egy tükörbe néznék, ami a hat évvel későbbi önmagamat mutatja meg. Külsőre a nővéreimmel majdnem teljesen egyformák vagyunk. Csak a szemünk színe más. Az enyém kék, Sadóé világosbarna, Melanthoé fekete. De hisz láttad már őket.

  –Igen, láttam. De nem volt kellemes találkozás, és a szemüket nem volt időm megfigyelni két átok között.

  Agatha elmosolyodott Harry megjegyzésén.

  –Valóban. De hadd mondjam tovább.

  Sado mosolyogva lépett be a fülkébe. Bár első pillanatban ódzkodtam tőle, hogy beszélgessek vele – hisz Jane szerint a fekete mágia nagy rajongója volt Melanthóval együtt – de aztán az egész utat végignevetgéltük és beszélgettünk. Sokkal több mindent elmondott az út alatt, mint amit anyámtól megtudhattam. Beszélt önmagáról, ahogy a gyerekkora telt, Melanthóról, akit ő jól ismert, és a Roxfortról is. Tőle tudtam meg, hogy a nevem szerint az iskola egyik alapítójának utóda vagyok.

  Sado, bár már akkor is régóta foglalkozott a fekete mágiával, és kétségkívül remekül alkalmazta a főbenjáró átkokat is, nem keltett senkiben félelmet. A tekintete nem tükrözött gonoszságot. Ha barátokat akart szerezni, számára az volt a legkönnyebb feladat. Első találkozásunk megnyugtatott. Azt hittem előtte, hogy a testvéreim mindenkivel gonoszak. Nos, ez így nem teljesen volt igaz. Valóban a létező összes iskolai szabályt megszegték, s előfordult, hogy komoly törvényeket is, de velem és azokkal, akiket barátjuknak mondtak, nagyon kedvesek voltak. Bár Melanthóval akkor még nem találkoztam, de Sado elmondása szerint ő is hasonló volt.

  A kastély gyönyörűnek hatott a szemeimben. Történetéről kellőleg kiokosítva léptem az ódon falak közé. A nővérem mindent tudott róla, és nem sajnálta tőlem az információt. Azt mondta, hogy nekem, mint Griffendél Godrik teljes jogú utódjának, jogom van tudni a lehető legtöbbet a családom történetéről. Ezért Sado nem csak Godrikról mesélt, de Mardekár Malazárról is.

  –Mardekár utódja is vagy? – kapta fel a fejét Harry.

  –Igen. Mindhárman azok vagyunk. A családfa egy érdekes ágán születtünk meg. Egy olyan ágon, amelyiken a két alapító is az ősünk, s az egyetlenen, amelyiken a Griffendél név öröklődött.

  –Ez... Mikor fonódott össze ez a két ág? – kérdezte elképedve a varázsló.

  –Még a kezdetek kezdetén – magyarázta könnyedén Agatha – Godriknak csak fiai születtek, Malazárnak lányai is. Az egyik Griffendél-fiú és Mardekár legfiatalabb lánya kötöttek házasságot. Apánk azért akart mindenképpen fiú utódot, hogy a név tovább öröklődjön. De most megszakadt az, ami több mint ezer éve fenn állt.

  A Teszlek Süveg nem a szívünk és nem is a származásunk, hanem a nevünk szerint osztott be minket. Így én is a Griffendél-ház tagja lettem.

  Sado egész évben vigyázott rám. Prefektus lévén megtehette, hogy megvédjen engem a kisebb-nagyobb támadásoktól, mert bizony volt néhány. Akkori igazgatónk, Phineas Nigellus is figyelt rám. Sokszor voltam fenn az irodájában, nem azért, mert csínyt követtem volna el. Csak beszélgetni hívott be. Ma már tudom, a nővéreimtől akart megóvni, főleg Melanthótól, akit akkoriban kezdtek körözni gyilkosság miatt.

  A Roxfortban már első évben évfolyamelső lettem. A Griffendél-ház nyerte a pontversenyt is. Nem választottak be a kviddics csapatba, egész iskolai pályafutásom alatt sem éreztem rá késztetést, hogy jelentkezzem. Bár repülni már akkor kitűnően tudtam.

  Az év jól telt. Alig emlékszem már rá, az iskolai évek összemosódnak.

  A kedvenc tantárgyam akkor, és azután is a bájitaltan, az átváltoztatástan, és elsősorban a sötét varázslatok kivédése volt. De nem is az a tanév a fontos, hanem az utána következő nyári szünet.

  Akkor haza már nem mehettem. Jane teljesen váratlanul meghalt akkorra. Természetesen Melantho ölte meg, bár ezt akkor még nem kötötte az orromra.

  A szünet mégsem az árvaházban köszöntött rám. Nővéreim “magukhoz vettek”, így a nyarat a Mardekár-kastélyban töltöttem. Hidd el, Harry, gyönyörű az az épület. Bár, mi tagadás, kissé hátborzongató.

  –Miért pont a Mardekár-kastélyban? –kérdezte Harry értetlenül – Miért nem itt, Griffendélében?

  –Mert Melantho az anyja révén is örökölte azt az épületet, s a Griffendél kastélyról még nem tudtunk. Sado azt hitte, már réges-rég lerombolták, vagy eltűnt valamiért.

  Akkoriban, az első nyáron az iskola után nekem is tilos volt varázsolnom, mint mostanában bármelyik kiskorúnak. De még nem tudták úgy megfigyelni, és az iskolából sem rúghattak ki miatta, mindössze egy-két figyelmeztetést kaphatott az, aki megszegte ezt a szabályt. A Kastélyban pedig képtelenség lett volna megállapítani, hogyha valaki varázsolt, hisz a hely egyébként is át volt itatva mágiával. Másfelől pedig nem mertek és nem is tudtak volna behatolni illetéktelen személyek.

  Melanthóról mindenki tudta, hogy ott lakik. Csak egyszer próbáltak az aurorok behatolni. Senki sem élte túl a támadást.

  Azon a nyáron rengeteget tanultam. Az alapokat megszereztem a Roxfortban, Sado és Melantho pedig a tantervből hiányzó fekete mágiára tanított meg. A tehetségem megvolt hozzá. Tizenkét évesen már a főbenjáró átkokat tanultam. Még nem mentek tökéletesen, de biztató kezdet volt – Sado szerint legalább is.