9. fejezet

Az új Rendtagok

  A tárgyalás után Agatha első útja Harryhez vezetett. A fiú a szobájában volt, Ron, Hermione, Ginny, Fred és George társaságában. A nő az ajtó elé érve beszédfoszlányokat hallott, de amint belépett, mindenki elhallgatott. A boszorkány becsukta maga mögött a díszesen faragott ajtót, és leült az ágy szélére. A szoba ugyanolyan fényűzően volt berendezve, mint a kastély többi része. Az ágyon és az ablakon is vörös bársonyfüggöny lógott, de most mindkettőt széthúzták. A szoba fényben fürdött.

  –Molly nem örülne, ha megtudná, hogy elmondom nektek az új fejleményeket – kezdte Agatha – ezért legyetek szívesek és ne említsétek neki.  

  Fred tátott szájjal hallgatta a boszorkány szavait, George hatalmas szemeket meresztett rá, Harry pedig elvigyorodott.

  –Eszünk ágában sincs elárulni – rázta a fejét Ginny.

  Agatha ezek után részletesen beszámolt Piton jelentéséről és Dumbledore döntéséről. A fiatalok döbbenten hallgatták.

  –Nem mehetünk vissza többet a Roxfortba? – kérdezte cérnavékony hangon Hermione, mikor Agatha a mondandója végére ért.

  –Úgy tűnik, oda nem. De itt sem maradhattok.

  –De akkor hova mehetnénk? – kérdezte értetlenül Ron. 

  –Ezt nem tudom – felelt Agatha tanácstalanul. – A Griffendél kastély nem menedék lesz, hanem csatatér, amint Voldemort rászánja magát a támadásra.

  –Én maradok – jelentette ki Harry. Agatha egyből értette, mire gondol a fiú.

  –Úgy gondolod, hogy készen állsz rá, Harry?

  –Igen – felelt a varázsló magabiztosan – Ha nem most, akkor sosem.

  Még egy percig farkasszemet néztek, aztán Agatha lassan és határozottan bólintott.

  Ebben a pillanatban Mrs Weasley hangja zengte be a kastélyt.

  –Kész a vacsora! – kiáltotta.

  Agatha felállt, a többiek pedig követték példáját. Mielőtt azonban elindultak volna kifelé, az ajtó kinyílt, és Lupin jelent meg mögötte. Mosolyogva ingatta a fejét.

  –Sejtettem, hogy el fogod mondani nekik, Agatha – mondta leheletnyi rosszallással a hangjában. Aztán beljebb lépett és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. A fiatalokhoz fordult – Beszéltem Dumbledore-ral. Igent mondott.

  –Mire? – kérdezte kíváncsian Agatha.

  –Dumbledore elég felkészültnek látja őket, hogy belépjenek a rendbe szólt.

  Most Agathán volt a csodálkozás sora.

  –Hogy ők... – nyögte.

  –Igen – bólintott komolyan Lupin – Harry, Fred, George, Ron, Hermione és Ginny is beléphetnek. Az igazgató szerint harc közben sem lesznek nagyobb veszélyben, mintha valahol őrizetlenül bujkálnának.

  –De hát...

  –Voldemort is bővítette a halálfalók listáját. A nyáron sok fiatal csatlakozott a táborához, köztük Draco Malfoy és a fogdmegjei.

  –De Voldemortnak nem számít, hogy életben maradnak-e vagy sem. Nekünk viszont igen.

  –Ha jól sejtem, Harry mindenképpen csatlakozni fog. Nélküle a harc újabb értelmetlen összecsapás volna. És ha ott vannak a többiek is, legalább figyelhetünk rájuk. Ha viszont bujkálnak, akkor bármelyik pillanatban rajtuk üthetnek, és lehetetlen számukra a védekezés.

  –De egy jó búvóhely mégis nagyobb biztonságot jelentene nekik, mint a csata forgataga.

  –Ugyan, Agatha! Neked mennyi időbe telne kideríteni, hogy hol bujkálnak az áldozataid?

  A nő már értette, mire gondol Lupin. A többiek feszülten figyeltek, mert sejtették, hogy hiába adott engedélyt Dumbledore, Agatha szava lesz a döntő.

  –Semeddig – mondta – De Molly mit szólna hozzá?

  –Molly beleegyezett – válaszolt kedélyesen Lupin.

  Végül Agatha is megadta magát.

  –Rendben – mondta pár pillanat múlva. Fred a levegőbe boxolt, George pedig nagyot ugrott örömében. A többiek nem fogadták ilyen kitörő örömmel a döntést, de azért Ginny is megkönnyebbülten elmosolyodott. Harryre nem volt semmilyen hatással a válasz – ő tudta, hogy úgysem kerülhetné el a harcot.

  Hermione összevonta a szemöldökét, és a vigyorgó Ron arcába nézett. A fiú igyekezett komoly képet vágni, de ez nemigen sikerült neki. Mikor a többiek elindultak kifelé a szobából, a lány halkan megszólalt.

  –Nem akarok ünneprontó lenni, de ez a harc valószínűleg az utolsó élményünk lesz.

  Ez a mondat végképp letörölte Ron arcáról a vigyort.

  –Azt akarod mondani, hogy te nem akarsz csatlakozni? – kérdezte szigorúan.

  –Dehogynem akarok! – visszakozott Hermione – Csak azt akarom mondani, hogy nem örülnünk kellene annak, hogy találkozhatunk Voldemorttal, hanem... – Ron újfent megborzongott – Egyébként is, hogy akarsz szembeszállni valakivel, akinek még a nevétől is félsz?

  Ron nem válaszolt rögtön. Már a széles lépcsőn haladtak lefelé, lemaradva a többiek mögött. A fiú hirtelen megtorpant, s erre Hermione is megállt.

  –Nem félek kimondani – szólt Ron. A szemében több határozottság látszott, mint azt Hermione öt év alatt bármikor megfigyelhette.

  –Bizonyítsd be! – unszolta.

  –Voldemort – mondta könnyedén Ron. Hermione tátott szájjal meredt rá. Furcsa volt hallani ezt a szót Ron szájából – Magamban, vagy félhangosan már ezerszer elátkoztam ezt a nevet a viselőjével együtt. De fogadni mernék, hogy Melantho és Sado nevét te nem mernéd a szádra venni.

  Most Hermionén volt a borzongás sora. Nem nézett a fiúra, úgy válaszolt.

  –Hagyjuk ezt a témát, jó? – azzal meggyorsította lépteit, hogy utolérje a többieket. Ron, diadalmas mosollyal az arcán, követte.

Az ebédlőben volt mindenki, aki a Főnix Rendjéhez tartozott. Mikor Harry belépett, Dumbledore bátorítóan rámosolygott, s a fiú is viszonozta az üdvözletet. A hatalmas ebédlőasztal mellett mindannyian elfértek. Harry agyán átfutott a gondolat, hogy mekkora szerencse, hogy a Grimmauld téri házat a kastélyra cserélték – ott bizony még összezsúfolva sem fértek volna el, nem csak a vacsorák alkalmával, de a tárgyalásokon sem. Harry Pitontól a lehető legtávolabb ült le, hogy véletlenül se kelljen szót váltania a professzorral, a hallgatólagosan fegyverszünetet kötött Ron és Hermione pedig a fiú két oldalán foglaltak helyet. Mrs Weasly Ron mellé került, és szokatlanul hallgatag volt, mi több, gyakran rosszalló pillantást vetett hármójuk felé. Harry először nem értette, de kicsit később beugrott neki a megoldás: az asszony bizonyára nem szívesen egyezett bele, hogy a gyerekei kitegyék magukat a veszélynek. De nem csak ő volt szótlan. A vacsora csendben telt, csak elvétve lehetett egy-egy szót hallani, s utána mindenki fáradtan indult el hazafelé, vagy a saját szobájába, hogy nyugovóra térjen. De nem sokaknak volt valóban nyugodt az álmuk...