10. fejezet

Viharfelhők

  Harrynek másnap be kellett látnia, hogy rendtagnak lenni korántsem olyan izgalmas, mint azt előtte elképzelte. Most csak annyival volt több joga neki és barátainak, hogy jelen lehettek a gyűléseken, meghallgathatták a rendtagok beszámolóját – nem csak Agatha elbeszélésében, – szavazhattak a felmerült kérdésekben, de semmiféle feladatot nem bíztak rájuk.

  A fiú nem nyugodott meg attól, hogy első kézből hallhatta a híreket, épp ellenkezőleg. A tudat, hogy a szavazata számít, nyugtalansággal töltötte el. Azzal rég tisztában volt, hogy harcolnia kell majd, de jobban örült volna, ha legalább addig békén hagyják.

  Veszélyesen gyorsan telt az idő, és elérkezett az a nap, amikor szokás szerint a Roxfort Expressnek indulnia kellett volna. A vonat azonban ebben az évben a Kings Crosson maradt, s Dumbledore sem hagyta el az egyetlen biztonságosnak mondható helyet, a Griffendél kastélyt.

  A tanév tehát hivatalosan elkezdődött minden iskolában – kivéve a Roxfortban. A tanulók kaptak egy-egy szűkszavú levelet ezzel a hírrel, de az igazgató most sem óhajtott magyarázkodni. Úgy volt vele, hogy jobb lesz, ha a diákok és az aggódó szülők szinte semmit sem tudnak, főleg nem azt, hogy Voldemort immár az iskolát is támadja.

  A tanári karból aránylag sokan voltak a Griffendél kastélyban – Minerva McGalagony, aki minden percben kimondottan idegesnek tűnt, Hagrid, aki szokásos reménykedő jókedvében járta a kastély egyébként tágas, de jelenlétében kifejezetten szűknek tűnő folyosóit, és persze Piton. Vele szerencsére csak ritkán lehetett összefutni, mert rendszerint a halálfalókat figyelte meg, és csak a gyűlések alkalmával jelent meg a kastélyban.

  A csata napja vészesen közeledett. A professzor a tanév második hetében kiderítette, hogy Voldemort valójában két egyidejű támadásra készül. Az egyik a Roxfort lerombolása – maga az épület szúrta a szemét – a másik pedig a Főnix Rendjének nyílt megtámadása, az egyetlen helyen, ahol megtalálhatta őket – a kastélyban. Piton csak annyit tudott mondani a támadás idejéről, hogy hamarosan, vagyis néhány napon belül be fog következni. A Nagyúr megosztja seregét: a Roxfortra a szörnyekkel támad, a Rendre pedig a halálfalókkal és a dementorokkal. Mikor a professzor beszámolója végére ért, körültekintve sápadt arcokat látott. Agatha volt az első, aki meg bírt szólalni.

  –Tehát, ha jól értem, nincs más dolgunk, mint felkészülni – mondta nyugodt hangon – De te – fordult Pitonhoz – most már ne menj vissza kémkedni. Voldemort már így is gyanakszik rád, a nővéreimnek pedig semmi percbe sem telne leleplezni téged.

  Piton egy fejbólintással tudomásul vette a tanácsot, és mintegy bele is egyezett, hogy ezután némileg kisebb veszélyben fog élni – egészen a támadás kezdetéig. Az, hogy Piton az ő oldalukon harcol majd, egyértelmű volt. Semmiképpen sem maradt volna ki, és a halálfalók oldalán sem volt hajlandó küzdeni – így maradt a Főnix Rendje, ahova szíve szerint is tartozott.

  Agatha éberen aludt. Hogy nem lehet teljesen nyugodt az álma, azt már réges-rég megszokta. Két nap telt el Piton utolsó jelentése óta, s ő azóta megpróbált még jobban felkészülni, és felkészíteni Harryt is.

  A fiút álmai kínozták. Minden éjjel arra ébredt fel, hogy egy vörös szempár néz rá fenyegetően, és olyankor az álom és valóság határa meglehetősen elmosódott számára. Már nem érezte meg a sötét mágus hangulatát, de azt tudta, hogy Voldemort sokszor gondol rá.

  Aznap éjjel Agathát is felverte valami, bár már nem emlékezett az álomra. Széthúzta ágya függönyét, felvette pálcáját az éjjeliszekrényről, és felkelt. Tapasztalatai éberségre intették. Az ablakhoz lépett, és kinézett az éjszakába. Odakint a park csendbe burkolózott s a fák között teljes sötétség honolt.

  Agatha csak a csillagok fényére hagyatkozhatott, de a szeme éles volt. Legalább tíz percig kémlelte a kertet, arra számítva, hogy megjelenik ott valami – vagy valaki, de semmi sem mozdult, így hát visszament az ágyához. Nem tudott visszaaludni. Még sokáig feküdt ébren, a pálcáját a keze ügyében tartva és a mennyezetet bámulva, egészen addig, amíg a pirkadat első fénysugarai be nem hatoltak a szobába.

  Nem csak Agatha volt ébren akkor éjjel. Jó néhány mérfölddel arrébb, Little Hangletonban, a félelmetes árnyak uralta Denem-ház egyik ablakában egy férfi állt.

  A kúria kertje rendezetlen, már-már őserdőszerű volt, s minden zegzugában sötétség honolt. A férfi nem is figyelt rá, hogy mit lát. Gondolataiba merülve bámult ki a sötétségbe. Már nem szőtt terveket – előző nap adta ki a parancsot a halálfalóknak. Tudta, hogy mindannyian felkészültek, amennyire lehet. Egyetlen személy jelenléte aggasztotta csak: Agatha Griffendélé. Ha ő ellene fog harcolni, akkor a győzelem nemhogy kétséges, de szinte esélytelen. És ott lesz Potter is... De nem, egy gyerek nem állhat az útjába, és bármi történjék is, most végre le fogja győzni őt végérvényesen. Ő sokkal erősebb Potternél, akármi volt is az eddigi párbajaik eredménye. És most a – reményei szerint – utolsó összecsapásban nem fog kudarcot vallani. Potter végre meghal...

  Még mindig nem ismerte a jóslat teljes tartalmát, csak az első felét, és az semmit sem mondott a végső küzdelemről. Abban sem volt biztos, hogy ha már ő és a halálfalói benn vannak a kastélykertben – mert világos volt számára, hogy a Roxforténál is erősebb védőbűbájok biztosítják Griffendél kastélyát, ezért oda nem mehetnek be – de a dementorokat valószínűleg nem fogják tudni bevinni a kertbe. Őket Agatha védőbűbájai biztosan kitiltják.

  Griffendél kastélyába csak egyetlen halálfaló tehette be a lábát. Ő volt az, aki tájékoztatta a Főnix Rendjét a tervekről. Ezért nem indult el a tanév a Roxfortban.

  A férfi ökölbe szorította a kezét. Ha végre kideríthetné, hogy ki az áruló... De az most minden bizonnyal ott van, a kastélyban. Ott lesz a csatában is, és őellene fog harcolni - már ha mer ellene harcolni.

  A férfi még mindig a horizontot bámulta a távolban, a fák fölött elnézve. S mikor a nap aranyló fénye megvilágította az ablakot, ahol a férfi állt, ő ezt gondolta magában: Ma este minden eldől.