11. fejezet

A végső összecsapás - Agatha

  Agatha napja feszülten telt. A kastély folyosóit járta, mert nyugton ülni nem tudott, és közben minden arcon félelmet fedezett fel. Majdnem mindenkivel összetalálkozott, de nem sokat szóltak egymáshoz.

  A kastélyban érezhető volt a feszültség. Három napja vártak már a támadásra, de az egyre késett. Így, bár Agatha megpróbált lelkiekben felkészülni a harcra, de lazítania nem sikerült. Őt is megfertőzte a félelem, az állandó idegesség. Bár a Rend felkészült volt, a halálfalóknak volt egy nagy előnyük velük szemben: az időpontot ők határozták meg, és ha egyszer támadnak, akkor már nincs visszaút, a két oldalnak meg kell ütköznie.

  Este Agatha ismét a szobájának ablakában állt, és nyugtalanul pillantott le a fák törzseire.  A fény egyre fogyott odakint, és a nő már nem tudott figyelni arra, hogy mi történik a kertben, hogy moccan-e valami az alkonyatban. Gondolatait a közelgő csata foglalta le. Vajon milyen esélyük lesz Voldemort és a serege ellen? Hány halálfalót hoz el a Nagyúr? És vajon - jeges rémület töltötte el egy pillanatra - Melantho és Sado megjelenik-e majd?

  Gyötörte a tudat, hogy nem kaphat még választ a kérdéseire. Már azt kívánta, bár kezdődne a harc - nem akart tovább tétlenül várni.

  A kívánsága a következő pillanatban teljesült: a fák alatt villanásokként emberek tűntek fel, mind egy szálig fekete talárban és csuklyában. Az égre felszállt a Sötét Jegy.

  Agatha felsóhajtott, és ajkai néma szavakat formáztak: "Végre itt vagy, Voldemort!" Szeme visszatükrözte a Jegy groteszk halálfényét, s megnyugvással töltötte el a tudat, hogy Voldemort jele mellett nincs ott egy másik jelkép - a Griffendél Nővérek ágaskodó oroszlánja egy smaragdzöld kígyóval.

  Mindez egy pillanat alatt futott át az agyán, és már el is fordult az ablaktól. A pálcáját szorosan markolva kilépett szobájának ajtaján, s futva indult el lefelé a lépcsőn. A kastély felbolydult. Az összes rendtag a folyosókon nyüzsgött. Volt, aki egy szót sem szólt, csak némán és elszántan nézett szembe az elkövetkező veszélyekkel, mások hangosan kiáltoztak, egymást biztatva - tőlük zengett a folyosó.

  Odakint pedig egyre több halálfaló gyülekezett, egyre növekvő zajban. Úgy egy perc múlva, mikor már a Griffendél Kastély előcsarnokában csend honolt, a kertből egy hatalmas csörrenés és dörömbölés hallatszott be.

  "A szökőkút!" - gondolta Agatha. A kertben, pontosan a kastély bejárata előtt egy óriási, három oroszlánt mintázó szökőkút állt - eddig.

  A halálfalók nem pihentek, s egy pillanat múlva a kapu megremegett átkaiktól, s kis híján be is tört. Agatha tudta, bármilyen bűbájok is védik, a kapu nem fog kitartani az egyre ismétlődő ostromok súlya alatt. Újra megremegett, s ezzel egyidejűleg az első emeletről üvegcsörömpölés hallatszott.

  Odakint a halálfalók szörnyű zajt csaptak, azt a benyomást keltve, mintha több százan lennének. Az előcsarnok egyik hatalmas ablaktámlája kitört, s üvegcserepeket zúdított a Rend tagjainak nyakába. Agatha felnézett. Az ablak helyén átnézve megpillantotta az égen a Sötét Jegyet.

  A nő mintha csak erre várt volna. Intett a többieknek, hogy húzódjanak oldalra, s a rendtagok egyből engedelmeskedtek. Mikor a kaput újabb átok-roham érte, Agatha a pálcájának egyetlen mozdulatával kinyitotta azt.

  Odakint a halálfalókon egy csapásra néma csend lett úrrá. Bizonyára nem számítottak rá, hogy a Rend ilyen hamar hajlandó lesz szembeszállni velük.

  A kastélyban lévő férfiak és nők nem sokáig haboztak. A dermedt mozdulatlanságból Agatha rángatta ki őket egy hangos csatakiáltással. A nő előremozdult, pálcájával intett egyet, s ezzel három halálfalót terített le. A többiek - mind a kint, mind a bent lévők - felbuzdultak erre, és kezdetét vette a csata. Az átkok olyan gyors egymásutánban röppentek, hogy fényük nappali világosságot teremtett az éjszaka homályát félresöpörve. A halálfalók tudták, hogy be nem mehetnek - az ő átkaik az épületben hatástalanok lettek volna. De a Rend tagjai mondhatni megkönnyítették a dolgukat - Agatha védőpajzsa mögött felsorakozva özönlöttek ki a kapun, hogy Voldemort híveire vessék magukat. Agatha elöl volt, s míg a pajzs fennállt, egyetlen átok sem találhatta el. Addig azonban ő sem támadhatott, bár a szeme sarkából látta, hogy nem egy fehér mágus veszélyes ellenféllel került szembe. Ő azonban még mindig Harryt védelmezte, s látszólag nem törődött vele, mikor mellette Tonks ájultan zuhant a földre.

  –Ne lépj ki a pajzs köréből, Harry! - szólt a fiúnak, mikor az Tonks segítségére sietett volna. Harry szót fogadott, s helyesen is tette, mert a következő pillanatban egy zöld fénycsóva röppent feléje - ami azonban így elenyészett a bűvkörön.

  Agatha ekkor oldalra nézett. Az úton, mely a kastély és a kert bejáratát összekötötte, mindössze talán tíz méterre Agatháéktól, a fák alatt egy mozdulatlannak tetsző, éjfekete talárba öltözött, magas alakot pillantott meg. Csontfehér arca szinte világított az éjszakában, vörös szeme a benne tomboló gyűlölet lángját tükrözte. A csatába ellátogatott maga Lord Voldemort.

  –Most feloldom a pajzsot - szólt hátra Agatha a fiúnak - Tudod, mit kell tenned, Harry. Menj!

  Azzal a boszorkány megszüntette a kettejüket körülvevő védelmet, és megbabonázva nézte a futva távolodó Harryt. Hogy ezután mi történt a fiúval, azt nem tudhatta, mert figyelmét a harc forgataga kötötte le. Őt magát - talán óvatosságból, talán félelemből - elkerülték a halálfalók. Senki sem mert nyíltan szembeszállni vele. Agatha így hát nem tehetett mást, mint a többi párbajozóra figyelt, és ott segített, ahol szükséges volt a közbelépés.

  Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy Ron és Hermione az ifjabbik Crackal és Mostróval került össze, így szinte biztosra vette a győzelmüket. Az a látvány viszont megdöbbentette, hogy Mr Weasley Lucius Malfoyjal párbajozott - ott mindenképpen elkelt a segítség. A nő kettejük felé indult - de elkésett. Malfoy utoljára kimondott, halálos átka a szívén találta el ellenségét, abban a pillanatban, mikor Agatha felemelte volna pálcáját, s Lucius dehoppanált - Arthur Weasley pedig holtan esett össze.

  Agatha elfordult. Itt már nem tudott segíteni, ezért újra, egyre növekvő dühvel keresett egy helyet, ahol valaki segítségre szorult, s nyomban talált is. Bellatrix Lestrange-dzsal Fred és George párbajoztak. A nő nevetve védte ki a fiúk átkait, azok pedig egyre sűrűbben szórták rá a lefegyverző bűbájokat, kábító- és csonttörőátkokat. Bellatrix egyelőre nem támadott - élvezte az saját fölényes helyzetét az ikrekkel szemben, s mintegy játékban, jól szórakozott gyengécske átkaikon.

  Agatha azonban úgy látta, a helyzet hamarosan elmérgesedik majd, s akkor a fiúk az apjuk sorsára jutnak. Gyorsan cselekedett hát. Bellatrixot úgy találta el az Adava Kedavra, hogy nem is tudhatta, ki küldte rá az átkot.

  A fiúk megkönnyebbülten néztek fel. Mikor meglátták Agathát, megköszönésképpen biccentettek feléje, bár Fred kissé morcosan megjegyezte az orra alatt:

  –Elbántunk volna vele mi magunk is… - de ezt Agatha már nem hallotta. Elfordult tőlük, s újabb bajbajutottak után kutatva Dumbledore-t pillantotta meg. Az ősz varázsló az újonnan előkerült Lucius Malfoyjal párbajozott. Egy jó darabig úgy tűnt, egyenlő a küzdelem - Malfoy volt olyan jó varázsló, mint a hajlott korú igazgató. Ez egyenesen megdöbbentette Agathát. Cselekedni már nem volt ideje - Dumbledore már túl idős volt a harchoz, s bár ereje nem csökkent, a reflexei lelassultak. Nem volt olyan gyors, mint az ereje teljében lévő Lucius Malfoy, nem tudott elég gyorsan védekezni, és ellenfele szinte előre tudta minden támadását.

  Agathának eszébe jutott, hogy Malfoy hogy ölte meg Arthur Weasleyt, s fellángolt benne a harag - de újfent elkésett a halálos átokkal. Dumbledore elesett, Lucius pedig eltűnt.

  Agatha egy hosszú pillanatig az igazgatóra bámult. Albus Dumbledore üveges szemekkel meredt a semmibe. Halott volt.

  A csata azonban nem állt meg. A halálfalók és a Rend tagjai, akik még talpon voltak, egyfolytában, pihenés nélkül mozogtak. A párbajok közben rengeteg halálos átok röppent el, és nagyon sok tévesztett célt. A fehér mágusok egyetlen reménye Harry volt - aki Voldemorttal küzdött. Kevesen vették észre, mikor az ő kettejük párbaja a végéhez közeledett - Agatha is csak távolról nézett oda egy-egy pillanatra, ha volt rá ideje. Fáradhatatlanul lőtte ki a halálfalókat, kiélvezve a helyzetet, hogy őt senki nem foglalja le. Luciust azonban nagy bosszúságára nem találta meg újra.

  Amikor a csata a tetőpontjához ért, és egyetlen nyugvó alakot sem lehetett találni, hirtelen fehér fény árasztotta el a parkot. Abból az irányból jött, ahol Agatha Harryt és Voldemortot sejtette. Mintha valaki patrónust idézett volna meg - de ez a fény sokkal erősebb volt, s nem ezüstösen, hanem tiszta fehérrel ragyogott. Elvakított mindenkit, s az átkok, amelyeket elért, hatástalanok maradtak.

  A fény talán tíz másodpercig ragyogott csak fel, aztán elenyészett. Agatha szeme nem tudott ilyen gyorsan hozzászokni újra a félhomályhoz, de futva indult el a fény forrása felé. Mikor odaért, két földön fekvő alakot látott. Az egyik Harry volt, és jól láthatóan lélegzett. A másikat viszont nem ismerte fel rögtön.

  Ekkor már többen is gyülekeztek körülöttük, s furcsamód egyetlen halálfaló sem volt közöttük - azok nyilván dehoppanáltak a parkból, mikor a fény megjelent. Tudták, hogy az csak Uruk bukását jelentheti. Agatha látta, hogy Harryhez Remus Lupin hajol le, így volt ideje szemügyre venni a másik földön fekvő alakot. Nem Voldemort volt - vagyis nem az a Voldemort, akire számított. Tom Denem feküdt előtte.

  Agatha lassan közelebb lépett hozzá. Tom is élt valószínűleg - a szemei csukva voltak, s olyan benyomást keltett az arca, mintha csak elájult volna.

  A nő felnézett az égre, hogy ellenőrizze, ott ragyog-e még a Sötét Jegy, s megdöbbenve látta, hogy ebben a percben egy másik jelkép is felszállt mellé - a Griffendél Nővérek jelképe. A rendtagok követték a tekintetét, és néhányan ijedten felsikoltottak.

  –Azonnal menjetek innen! - kiáltott rájuk Agatha. - Meneküljetek a Grimmauld térre!

  A fehér mágusok azonnal engedelmeskedtek, és dehoppanáltak a kastély elől. Voldemort tehát képes volt végképp megtörni a kert védőbűbájait.

  –Remus, vidd Harryt! - mondta még a boszorkány, és mikor már mindenki más elment, rövid, csak pillanatig tartó habozás után felemelte Tom Denem ájult testét, és ő maga is eltűnt a kastélypark romjai közül.