13. fejezet

A végső összecsapás – Harry

  Harry az egész napot a szobájában töltötte, ki sem mozdulva onnan. Nem foglalkozott sem az éhséggel, sem azzal, hogy Ron és Hermione csak a délelőtt folyamán háromszor dörömböltek az ajtaján. Egyedül a közelgő csata rémképei kötötték le, ostromolták az agyát, úgy, hogy másra nem is tudott gondolni.

  Hiába ismételte át magában a Roxfortban és az Agathától tanult átkokat, önvédelmi bűbájokat, mindazt, amit egy esetleges párbajban tudna hasznosítani, nem volt biztos benne, hogy Voldemort ellen lesz ereje vagy ideje bármelyiket is használni. A vörös szempár már nem csak álmaiban kísértette, de aznap, ha csak egy pillanatra is lehunyta a szemét, megjelent előtte a fekete mágus gyilkos tekintete.

  Ahogy a nap a fák csúcsaihoz ért, Harry félelme lassan pánikká fokozódott. A szobájának ablakából gyönyörű kilátás nyílt a parkra, de most, ahogy beléhasított a tudat, hogy az éjszaka árnyában nem fogja észrevenni ha a halálfalók, esetleg maga Voldemort megérkeznek, egyáltalán nem tetszett neki a látvány. Az alkonyat pedig egyre közelebb érkezett, és Harry sebhelye egyfolytában fájdalmasan sajgott. Már nem érezte meg Voldemort hangulatának hullámzását, de azt tudta, hogy a mágus nagyon sokat gondol rá, talán épp ebben a pillanatban is.

  Harry az ablaknál állt, és igyekezett nem gondolni a közelgő veszélyekre, a csatára, a Voldemort elleni párbajra, arra, hogy a jóslat szerint most vagy ő hal meg, vagy ő öli meg Voldemortot. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy ez lesz az a párbaj, amiről a jóslat beszélt, hiszen - bármi történjék is - most nem fog elszaladni. Félt, nagyon félt a párbajtól, de nem futott el előle, bár gondolt rá. Olyan sokan bíznak benne... Agatha, Dumbledore, Ron és Hermione, az egész Főnix Rend. Szinte bánta már, hogy belépett, hiszen a tagság egyúttal kötelezettségeket is jelentett. De nem is igazán magát féltette, inkább a barátait, akiknek úgyszintén ott kell majd lenniük a csatában, és senkinek nem lesz ideje rájuk vigyázni.

  Hiába hallatszott fel negyedszerre is a dörömbölés az ajtón és Hermione követelése, miszerint Harry azonnal nyissa ki, különben az összes varázstudományát beveti és akár be is robbantja az akadályt, a fiú nem mozdult el az ablak elől, és csak tudata legmélyén érzékelte a zajt. Még mindig a fák mögé búvó napot nézte, éppen azon gondolkozva, hogy a halálfalók megjelennének-e egyáltalán a teljes sötétség beállta előtt.

  Merengéséből egy dörrenés rángatta ki: Hermione beváltotta a fenyegetését, és úgy törte be a szobaajtót, hogy a félfák is beszakadtak.

  Harry nem ijedt meg a zajtól, s csak szép lassan fordult meg. Hermione és Ron zihálva álltak a folyosón.

  –Most boldog vagy? – kérdezte Harry a lánytól felhúzott szemöldökkel.

  –Legalább most már beszélhetünk veled! – méltatlankodott Hermione, miközben beljebb lépett a szobába. – Nem menekülhetsz előlünk egyfolytában. Egész nap ki sem mozdultál innen...

  –És ha nekem ez így felel meg? – vágott közbe Harry. A legkevésbé sem volt kedve most barátaival beszélni, nemhiába nem akarta beengedni őket.

  –Nem kellett volna ilyen könnyedén beleugranod egy ekkora feladatba, – csóválta a fejét a lány – főleg, hogy ennyire rettegsz tőle...

  –NEM RETTEGEK TŐLE! – kiabálta Harry.

  Hermione megütközve nézett rá, aztán Ron szólalt meg.

  –Dehogynem. – mondta a világ legtermészetesebb hangján – A vak is láthatja, hogy félsz megütközni Voldemorttal.

  Harry először fel sem fogta, hogy Ron kimondta Voldemort nevét, aztán hitetlenkedve meredt rá. De Ront nem ez a téma érdekelte most.

  –Nem gondolod, Harry, hogy ideje lenne enned valamit? Talán megnyugtatna egy kicsit. – kérdezte megszeppenve Hermione.

  –Nem vagyok éhes. – hazudta Harry, miközben leroskadt az ágyra.

  –Ahogy gondolod – törődött bele a lány – De akkor is jót tenne neked, ha nem maradnál teljesen egyedül.

  –Nem vágyom senki társaságára. – utasította el a fiú.

  –Nem kérdeztük a véleményed – vigyorgott Ron, aztán visszatért a komolyabb hangnemhez – Miből gondolod, hogy ma lesz a támadás?

  –Nem is tudom... – gondolkozott el Harry – Egyfolytában sajog a sebhelyem, mintha Voldemort a közelben lenne. És... a Rend is teljesen felkészült. Olyan érzésem van, mintha nem is lehetne máskor, csak ma este.

  –Nyomós érvek... – jegyezte meg csípősen Hermione – Egyébként igazad lehet. Agatha sem szólt ma senkihez, amiből én arra következtetek, hogy valamivel többet tud a támadásról, mint amit elmondott nekünk, és Pitonon is láttam, hogy nagyon nyugtalan volt ma, még inkább, mint az előző két napban.

  –Szerintem még várnak vele... – mondta Ron, de csak azért, hogy ne értsen mindenben egyet Hermionéval. Mielőtt azonban vita robbanhatott volna ki közöttük, Harry elővette a pálcáját, az ajtó romjaira szegezte, és mormolt valamit az orra alatt. Az ajtó visszaállt a helyére. Hermione elismeréssel nézett a fiúra.

  –Ohh... Még nekem se volt ötletem, hogy javítsam meg... – mondta kissé pirulva.

  A három jó barát leült az ágyra, és a közelgő ütközetről beszélgettek. Harry megnyugodott attól, hogy itt vannak, és nem félt már annyira a rá váró megpróbáltatásoktól. Kicsit szégyellte magát, amiért nem engedte be őket az eddigi próbálkozásaikkor, és hogy szabályosan rá kellett, hogy törjék az ajtót, de már legalább nem félelemmel gondolt a Voldemort elleni párbajra. Hermione hosszan kifejtette, hogy egyrészt a jóslat szerint Harry az, aki legyőzheti a fekete mágust, és ezt kell figyelembe venniük, és hogy a tudása szépen lassan Voldemortéhoz mérhető, a tehetsége pedig mindig is nagyon nagy volt. Harry elmosolyodott, és olyannyira megnyugodott, hogy nem szólt közbe, mikor Ron rendelt az egyik házimanótól egy kis vacsorát, és tíz perccel később jóízűen falatoztak mindhárman a fiú szobájában.

  Az idő olyan gyorsan telt, hogy észre sem vették, mikor teljesen besötétedett. Harryt azonban figyelmeztette a sebhelye egy különösen erős fájdalomszúrással, minek következtében feljajdult. Ron és Hermione egyből aggódva tekintettek rá.

  –Itt van – mondta Harry halkan. Mindkét barátja tudta, hogy mire gondol a fiú, és nem is kérdeztek semmit.

  Harry eloltotta a fáklyákat és az ablakhoz lépett. A másik kettő szorosan mögötte állt, de már olyan sötét volt odakint, hogy semmit sem láthattak. A fiú azonban csalhatatlanul megérezte Voldemort közelségét.

  Percek teltek el, míg teljes csend volt odakint, majd hirtelen hoppanálások zaja hallatszott gyors egymásutánban, és az égre felrepült a Sötét Jegy.