14. fejezet

A végső összecsapás – Voldemort

  A halálfalók köre fölállt, s elszántan néztek szembe a rájuk váró legnagyobb feladattal: hogy a Főnix Renddel megütközzenek.

  Voldemort elégedetten szemlélte leghűségesebb csapatát. Ritkán fordult elő, hogy a kör összehívása után, a jelentésekkor senkit nem kínzott meg, ezért ez kivételes alkalom volt. Tudta jól, hogy hadserege minden tekintetben készen áll. A szolgálatában álló szörnyek már el is indultak a Roxfort épülete felé, hogy lerombolják, megsemmisítsék azt. Nem kísérte őket halálfaló, jóllehet, a férfi nem bízott meg vakon az óriások vezetői képességeiben, éppen ezért a furfangos koboldoknak hagyta meg az irányítás feladatát.

  Mint arra számítani lehetett, a körből egy halálfaló hiányzott. Perselus Piton most sem jelent meg, ezzel felelőtlenül leleplezve magát. Voldemort legszívesebben saját kezűleg ölte volna meg az árulót, de rá most más feladatok vártak, és bármennyire is nem ijedt meg Pottertől, nem hitte volna, hogy a párbaj után még lesz ideje másokkal is foglalkozni. Azt biztosra vette, hogy most végleg legyőzheti a fiút, és hogy az nem fog elmenekülni. Talán ő maga is tudja, hogy ez lesz a végső ütközet.

  A halálfalók elszántságát mi sem jelezte jobban, minthogy most nem remegtek meg, mikor Voldemort végignézett rajtuk.  A tiszteletet megadták uruknak, de nem a lehetséges veszteségekre koncentráltak, csak a közelgő harcra, és arra, hogy Uruk nevében soha nem fognak meghátrálni.

  Már lement a nap, teljes sötétségbe borult a föld és az égen az első csillagok halvány fénnyel ragyogtak fel.

  Voldemort eddig a körbeálló halálfalókat figyelte, egyesekkel váltott pár szót, amik többségben bíztató jellegűek voltak, most megállt a kör közepén. A halálfalók ebből rögtön tudták, hogy elérkezett a pillanat, azonnal indulniuk kell.

  –A megbeszéltek szerint... – szólt Voldemort a maga sziszegő hangján, aztán dehoppanált.

  A Griffendél Kastély kertkapuja előtt bukkant fel ismét. Még nem lehetett a kertben hoppanálni, de képes volt megtörni a bűbájt.

  Pálcájának intésével kinyitotta a kaput – az nem állt ellen neki. A kertben tudta, hogy észrevétlenül kell mozognia, ha nem akarja, hogy a Főnix Rend idő előtt rátámadjon, amikor még egyedül jóformán védtelen ellenük.

  A kertet azonban hihetetlenül erős, ősi védőbűbájok védték többféle támadás ellen is. Először is: senki nem tudott odabent hoppanálni. Másodszor: a dementorok semmiképpen sem juthattak be a területre, a védőpajzs elpusztítaná őket. Harmadszor: aki ellenséges szándékkal jön, az a kert egy bizonyos pontján nem mehet tovább.

  Voldemort pontosan tudta, hol van ez a pont, és megállt a határvonalon. Az két méterre volt a kaputól. Ha átlépi ezt a határt, akkor a kert védőbűbája olyan erővel löki a kapunak, amely akár halálos mértékű is lehet. Voldemort pedig nem vágyott efféle sérülésre a csata előtt.

  Pálcájával megkereste a határt, és pár centiméterrel át is nyúlt rajta. Vöröses izzás ragyogott fel a levegőben. Nyilvánvalóan a bűbáj felismerte a szándékát, és nem akarta beengedni. Azonban két héttel ezelőtt, mikor Voldemort a Mardekár kastélyban járt Sadónál és Melanthónál, a Nővérek megtanították rá, hogyan semlegesítse ezt a védelmet.

  Akaratának minden erejével arra összpontosított, hogy be akar jutni a kertbe, miközben egy ősi, latin nyelvű varázsmondókát mormolt. Hamarosan a gát szikrákat vetett, majd megsemmisült.

  Voldemort elégedetten haladt tovább a fák tövében. Egy bűbájt tudott még megtörni a három közül, s arra szükség is volt. Azt a varázslatot, amely nem engedte sem őt, sem a halálfalóit hoppanálni.

  A fák takarásában állt meg. Ő látta a kastély fényeit, de azok nem csillantak meg az éjfekete taláron.

  Maga körül érezte a kastély hatalmát, de nem foghatott ki rajta ekkora erő sem. Most fel kellett szabadítania összes erejét, ha azt akarta, hogy a támadás hirtelen, Főnix Rend számára észrevétlenül kezdődjön el.

  Összehúzta a szemét, s a Sadótól kapott jó tanácsokat idézte fel. Csak egy pillanat kellett, míg Mardekár utóda megtörte Griffendél Godrik fiának varázslatát. A kert többé nem tudta kirekeszteni a hoppanálókat. Az egyetlen bűbáj, amit Voldemort nem tudott megtörni, az a dementorok ellen szólt. Azt maga az alapító emelte, s a fekete mágusnak nem volt elég ereje, hogy megtörje.

  A következő pillanatban megérkeztek a halálfalók. Lucius Malfoy volt az első, és mélyen fejet hajtott ura előtt, majd felküldte az égre a Sötét Jegyet. Azután sorban jöttek a többiek is. Lucius néma elismeréssel nézett urára, s Voldemort egy fejbólintással adott jelet arra, hogy kezdődhet a támadás.

  A halálfalók az épületnek rontottak. Az ablakokat törték be először átkaikkal, majd a kapu felé irányították őket.

  Voldemort a fák alól figyelte, hogyan remeg meg egymás után többször is a kapu, majd látta, ahogy Bella, megelégelve az értelmetlen támadássorozatot, egy rendkívül erős átkot küld a három oroszlánt formázó szökőkútra, ami azonnal darabokra robbant szét.

  Néhány pillanat múlva kitárult a kapu. A fekete mágus először azt hitte, a halálfalóinak sikerült betörniük, de aztán meglátta Agatha Griffendélt, aki éppen a pajzsot vonta fel a Főnix Rend tagjai köré. A férfi biztos volt benne, hogy Agatha nem láthatja őt onnan, hiszen árnyékban állt, s csak azok számára volt felfedezhető, akik tudták, hogy ott van.

  Voldemort végig Agathán tartotta a szemét, és a szorosan mögötte haladó, alacsonyabb alakon.

  A rendtagok szép lassan kiléptek a bűvkörből, és a csak erre váró halálfalók azonnal rájuk támadtak.

  Agatha egy kis idő múlva megállt, mondott valamit Potternek – Voldemort legalábbis így látta – és a pajzs megszűnt kettejük körül.

  A férfi elégedetten figyelte Harryt, aki a mellette elsuhanó átkokat észre sem véve rohant felé, majd három méterre tőle megállt. Ekkor Voldemort megszólalt.

  –Újra szemtől szemben állunk hát, Harry Potter. – itt szünetet tartott, kiélvezve szavai hatását. Tudta magáról, hogy nem csak hatalma, de külseje is rémisztő a fiú számára. Lehalkította hangját, hogy a csatazaj mellett éppen hogy hallhatóvá váljon – Ne is húzzuk tovább az időt, igaz? Szeretnél gyorsan túlesni rajta, ugye Harry?

  Harry nem válaszolt, csak felemelte a pálcáját támadásra készen, azonban egyetlen varázsigét sem mondott ki. Voldemort látta rajta, hogy a legszívesebben elszaladna, de nincs hozzá bátorsága.

  –Azt hiszem, meg kell, hogy tanítsalak téged a jómodorra, Potter – szólt Voldemort még mindig fenyegető-halkan. – Másfél éve sem voltál illemtudó, és még mindig nem vagy az…

  Azonban mielőtt Voldemort befejezte volna, Harry váratlanul megszólalt:

  –Crucio!

  A fekete mágust olyannyira meglepte ez a támadás, hogy még védekezni is elfelejtett, s Harry átka elérte őt. Utoljára iskoláséveiben élt át ilyen kínokat – Melantho nevelési módszeréhez tartozott a Cruciatus-átok használata is. Saját ordítását a fák között visszhangozva hallotta.

  De a fiú átka nem lehetett hosszan tartó. Ahogy elmúlt a kín, Voldemort egyből fölállt, és elismeréssel nézett Harryre, miközben varázspálcáját pontosan a fiú szívére szegezte.

  –Gratulálok, Potter – szólt még mindig zihálva – Valamit máris tanultál tőlem. De had adjam vissza a kölcsönt! Crucio!

  Harryt dermedt bénultságában érte el a kínok átka, és egyből hanyatt döntötte. Minden izmában rángatózott, s Voldemort fanyar tekintettel figyelte kínlódását. Nem érzett elégtételt. Jószerével nem érzett semmit. Egy idő után, mikor úgy gondolta, a fiú legalábbis ájultan fog a földön heverni, az ég felé emelte pálcáját. Potter még mindig a földön feküdt, s Voldemort – csak a biztonság kedvéjért ismételten rászegezte a pálcáját.

  –Most pedig megteszem azt, amit tizenöt éve elmulasztottam megtenni. Bátran harcoltál, Harry Potter. De mindhiába.

  Azonban mielőtt kimondta volna a halálos átkot, a fiú fölállt összeszedve minden erejét. A jobb tenyere csupa vér volt – valószínűleg felhorzsolta, amikor elesett.

  –Mondani akarsz valamit? – kérdezte fagyos hangon a fekete mágus – Jól gondold át, mert ezek lesznek az utolsó szavaid!

  Harry újra Voldemortra szegezte a pálcáját, és válasz helyett ismét egy varázsigét mondott ki. Voldemort azonnal megmozdult – Protego! – s Harry átka hatástalan maradt. A fiú nem gondolkozott egy pillanatig sem. Újra próbálkozott, ezúttal a lefegyverző átokkal.

  Voldemort alig mozdult meg, s a szája fölényes mosolyra húzódott, mikor kivédte az átkot.

  –Ez eszembe juttat egy emléket – mondta. Hangja most sokkal inkább merengő volt, mint fenyegető.

  –Most legalább nem kapcsolódtak össze a pálcáink – szólalt meg végre Harry is. Látszólag már egyáltalán nem félt.

  –Ez megkönnyíti a helyzetünket – szólt Voldemort, de arca ezúttal semmilyen érzelmet nem árult el.

  –Megkönnyíti… – ismételte Harry, s teljesen váratlanul megmozdította a pálcáját.

  Voldemort nem ért rá védekezni. Az arcához kapott, s az átok így a kézfejét érte el. Olyan érzés volt, mintha egy késsel szántottak volna végig rajta. Lenézve látta, hogy a keze erősen vérzik, de most nem törődött azzal, hogy begyógyítsa a sebet.

  –Ügyes húzás volt, Potter, de értelmetlen. Crucio!

  Azonban most Harry ügyesen elugrott az átok elől, s az egyik fa mögé menekült be.

  –Már megint bújócskázni akarsz velem, Potter? – kérdezte Voldemort fenyegetően, miközben egyre közelebb ment a fához, ami mögött a fiú lapult. Megkerülte azt, s kezét előrenyújtva megérintette Harry vállát.

  Potter reflexből cselekedett: még mindig vérző jobb kezével megfogta Voldemort pókujjú balját, amin a sérülés volt. S ekkor a kezük mintha összeforrt volna. Voldemort azonnal megbánta ezt a lépést, s próbálta elhúzni a kezét, de nem sikerülhetett. Egy pillanat alatt lángoló, fehér fénygömb vette körül kettejüket és egyre növekedve terjedt tovább a kastélyparkban.

  Voldemort úgy érezte, mintha eggyé válna a fiúval, de ez egészen más élmény volt, mint megszállni valakit. Ez fájdalmas volt számára is, felordított a kíntól, s távoli hangként hallotta, hogy Potter ugyanígy tett.

  Épp olyan hirtelen lett vége, ahogy kezdődött. A fehér fény kihunyt, s a kettejüket összekötő erő taszítóvá vált, szétvetette őket, felrepítve a levegőbe.

  Voldemort már nem érezte a földetérést – azonnal elájult.