15. fejezet

Eszmélés

  Agatha felidézte magában a Főnix Rend volt főhadiszállását rejtő címet, és sikerült is az egyik emeleti szobába megérkeznie. Korábban járt már itt többször, ismerte az épületet, s most a második emeletre hoppanált. Még mindig szorosan átölelve tartotta Tom Denem ájult testét, de a teher egyre nehezebbé vált. Kicsit megerőltette magát, és letette az ágyra a tehetetlen testet.

  –Nem tudom, mért hoztalak ide, Tom – suttogta – De remélem, választ adsz majd rá.

  Azzal Agatha elővette a pálcáját, és egy bilincs-átokkal sújtotta Voldemortot, hogyha fölébred, se tudjon mit tenni.

  Az épületben további hoppanálások zaja hallatszott, s ez jelezte, hogy a többi rendtag is megérkezett. Agatha végre levette tekintetét Voldemortról, és az ajtó felé fordult. Nehezen bírta rá magát, hogy ki is menjen rajta, majd le a lépcsőn, végig a folyosón a portrék előtt, és végre be az ebédlőbe, ahol a többiek is tartózkodtak. Ahogy belépett, egyből néma csend lett. A rendtagok szemében mérhetetlen fáradtság látszódott, és sokakéban még valami – gyász.

  Remus Lupin lefektette az asztalra Harry testét.

  –Meghalt? – kérdezte Ginny nagyon halkan, de mindenki tisztán hallotta.

  Agatha fájdalmasan elmosolyodott.

  –Nem – válaszolt – Csak elájult. De addig jó neki, amíg nem tér magához, és nem rohanják meg az emlékek.

  –És a többiek? – hallatszott egy bátortalan hang valahonnan az ebédlő túlsó feléről.

  –Ők… Aki nem érkezett meg eddig… – Agathának nem kellett folytatnia. Mindenki értette, mire gondol. A nő fölnézett Harry szobormerev arcáról, és sokkal határozottabb hangnemre váltott – Kik hiányoznak? – kérdezte. Néhány rendtag remegő hangon válaszolt.

  –McGalagony…

  –Kingsley…

  –Mundungus…

  –Arthur… - mondta Mrs. Weasley.

  –Igen, tudom – bólintott határozottan Agatha – Lucius Malfoy ölte meg… Ahogy Dumbledore-t is – a nő Molly szemébe nézett. Az remegett a visszafojtott zokogástól és szemében könnyek csillantak. Ginny ájultan esett össze.

  –Hogy lehetsz ilyen érzéketlen? – fakadt ki Ron – Az apánkról van szó! – a fiú hangja elcsuklott. Vádlón meredt Agathára.

  Agatha lassan feléje fordult.

  –Tudtuk, hogy lesznek áldozatok – válaszolt még mindig hidegen – de aki harcolt, vállalta a kockázatot. A többiek is a barátaink voltak. De még nem jött el a gyász ideje. Még nem győztünk le minden ellenséget. Még a nővéreim…

  –Velük szemben esélytelenek vagyunk – mondta Piton. A hangja majdnem olyan nyugodt volt, mint Agatháé – Főleg így, hogy már Dumbledore sem lesz velünk.

  –Esélytelenek? ESÉLYTELENEK? Ezt ne mond még egyszer, Piton! – förmedt rá a nő – Ez azt jelentené, hogy nem is érdemes szembeszállni velük! Pedig nincs más választásunk, mint harcolni, és ha kell, áldozatokat hozni. Eddig sem tehettünk mást.

  –Voldemort meghalt, igaz? – kérdezte halkan Hermione.

  Agatha nem nézett senkinek a szemébe, sőt, elfordult, és így válaszolt.

  –Igen. Voldemort meghalt.

  Nem akart tovább is itt maradni, ahol minden szem rá szegeződik, válaszokat várnak tőle, és a hidegségéért vádolják. Pedig a gyász őt is megviselte, csak épp nem mutatta ki. Most, hogy Dumbledore meghalt, valakinek össze kellett fognia a Főnix Rendet, hiszen szükség lesz még rá, talán jobban is, mint eddig. És jól tudta, hogy csak ő lesz képes erre a feladatra. Újra feléjük fordult, de az arcára semmilyen érzelem nem ült ki.

  –A legjobb lesz, ha felviszem Harryt – szólt, s mivel továbbra is néma csend volt a válasz, hozzátette – Valakinek mellette kellene maradnia.

  –Majd én… - jelentkezett Hermione.

  Agatha bólintott, és felemelte Harry testét. Hermione kinyitotta előtte az ajtót.

  Némán mentek fel a lépcsőn, és az egyik első emeleti szobába léptek be. A csillárt pókháló fedte, a szekrényeken por vastagodott, de Agatha mégis letette Harryt a dohos ágyra, majd Hermione felé fordult.

  –Itt maradsz vele? – kérdezte. Hermione bólintott, és odahúzott egy széket az ágy mellé.

  –Mikor fog magához térni? – kérdezte suttogva.

  –Nem tudom. Bármikor felébredhet. Fogalmam sincs, mi volt az, ami megidézte azt a fényt, de hogy ő hozta létre, az biztos.

  –A keze – szólt Hermione, Harry felhorzsolt, jobb kézfejére nézve, amin a vér már megalvadt, de jól látszott, hogy nem csak a sajátja volt. Agatha pár pillanatig töprengve nézte, majd lassan megszólalt.

  –A vérük tette – bólintott – Voldemort Harry vérétől öltött új testet. Mikor a vérük találkozott… Ez volt a kulcs.

  –A kulcs? Mihez? – értetlenkedett Hermione, de Agatha nem válaszolt. Elgondolkozva meredt Harryre.

  –A Túlélő… ő az. – motyogta – de ki a másik kettő?

  –Micsoda?

  –Megvan! – kiáltott fel Agatha – Zseni vagy, Hermione! – mondta, majd felugrott, kirohant a szobából, magára hagyva a semmit sem értő lányt.

  Az ebédlőbe ment. Távollétében mi sem változott, a rendtagok még mindig komor képpel ültek az asztal mellett.

  Agatha vett egy nagy levegőt, mielőtt belekezdett volna.

  –Tudom, ki az a négy, aki legyőzheti Melanthót és Sadót. – mondta. A rendtagok erre felkapták a fejüket. Mindannyian tudták ennek a történetét, s várakozásteljesen néztek a nőre.    

  – A jóslat négy emberre utal, és most már tudom, hogy kik ők.

  –Az egyik te vagy, ha jól sejtem – szólalt meg hirtelen Remus.

  –Igen, én – bólintott határozottan Agatha – És a többiek: Harry, Piton és… - itt szünetet tartott, majd lehalkította a hangját – A negyedik nem más, mint… Voldemort.

  –HOGYAN? – kérdezte élesen Remus – Azt mondtad, hogy meghalt!

  –Ha igaz az, amit sejtek, akkor Voldemort valóban meghalt. De Tom Denem még él. Megtört Melantho átka.

  Piton hosszú, fürkésző pillantást vetett a nőre, de nem tudott mit mondani. Helyette ismét Remus szólalt meg.

  –Lehetetlen, hogy ez a szövetség valaha is létrejöjjön. És különben is, hogy találod meg Voldemortot?

  –Itt van – jelentette ki Agatha.

  –Micsoda? – emelte fel a hangját Remus, és többen is zúgolódni kezdtek – Idehoztad?

  –Igen. És be is fogom bizonyítani, hogy nem feleslegesen tettem.

  –Ez őrültség volt! – mondta Tonks.

  –Nem volt őrültség. Ő a negyedik, aki nélkül lehetetlen lenne…

  –NEM, nem és nem! – rázta a fejét Remus – Ekkora ostobaságot te sem követhetsz el, Agatha!

  A nő nem felelt, csak sarkon fordult, és felrohant a második emeletre, abba a szobába, ahová Voldemortot zárta be.

  A férfi még mindig ájultan hevert az ágyon, de Agatha nem habozott tovább. Elővette a pálcáját.

  –Stimula! – mondta. Voldemorton remegés futott végig, aztán lassan, mint aki álomból ébred, kinyitotta a szemét.

  –Hol vagyok?  - kérdezte először, majd a nőre nézett – Agatha! Tényleg te vagy az?

  Agatha elmosolyodott. Ez volt az első őszinte mosoly az arcán, mióta a csata elkezdődött.

  –Igen, én lennék.

  –Mért nem tudok mozogni? – kérdezte Voldemort.

  –Mert előrelátó voltam, és egy bilincselő-átkot mondtam rád. – válaszolt a nő – De… úgy látom, nem szükséges a továbbiakban. Míg itt vagyok, nem fogsz megszökni – azzal Agatha megszüntette a bűbájt, s az ágy szélén foglalt helyet.

  –De… mi történt? Hogy kerülök ide? – ült fel Voldemort. Agatha pontosan erre számított, mégis megdöbbentette, hogy most ugyanaz a fiú ül vele szemben, akivel már több, mint ötven éve nem találkozott, mert ez a fiú több mint ötven évig nem is létezett, de most mégis itt van. Az elmúlt idők mintha kitörlődtek volna kettejük számára.

  Agatha hosszan Voldemort szemébe nézett.

  –Nem emlékszel? – kérdezte nagyon komolyan.

  –Dehogynem – dőlt hátra a férfi, miközben a plafont nézte – Minden pillanatra, tisztábban, mint eddig bármikor.

  –Nem kérem, hogy beszélj róla. Még ne. Most más feladatok várnak rád – mondta gyöngéden Agatha, s hogy Voldemort nem válaszolt, folytatta – Rendbe hozhatod egy részét annak, amit tönkretettél. Csak Melanthóékkal kell szembeszállnod.

  –Csak? – nevetett a férfi – Képtelenség…

  –Nem leszel egyedül – biztatta Agatha.

  –Ja, persze. A jóslat, amitől Melantho retteg. Kiderítetted, hogy ki az a négy ember, aki kell hozzá?

  –Pontosan – bólintott a nő.

  –És ki a másik kettő? – kérdezte Voldemort, mert sejtette, hogy Agatha már adott.

  –Ööö… nem fogsz örülni nekik – szögezte le a nő – Piton és Harry.

  Voldemort elgondolkozott.

  –Mondtam, hogy képtelenség. Harryvel nem lenne bajom, hiszen ő szabadított meg az átoktól, másodjára is, de neki velem lesz… És Piton… azt nem.

  –Miért? – kérdezte megütközve Agatha.

  –Áruló – a férfi szinte köpte a szót.

  –Remek kém volt! – próbált ellenkezni a nő.

  –Az csak ront a helyzetén.

  –El kell fogadnod őt is. Nincs más választásod.

  –Különben?

  –Saját kezűleg öllek meg – keményedett meg Agatha hangja – Rég kiérdemelted.

  Voldemort nem válaszolt. Hitetlenkedve meredt Agathára. Végül a nő törte meg a csendet.

  –Gyere velem! – Azzal fölállt, és kifelé indult a szobából. A férfi követte. Amint kiléptek az ajtón, Agatha elkérte a férfitól a pálcáját. Az nem ellenkezett – tudta, hogy nem érdemes.

  Ahogy beléptek az ebédlőbe, a Főnix Rend minden tagja megdermedt. Néhány másodpercig egyikük sem mozdult, majd teljesen egyszerre szegeztek pálcát Voldemortra. Nem volt kétséges, hogy ezzel a régi-új arcával is felismerték.

  –Elég! – mondta halkan Agatha – Ne támadjatok rá!

  –Gyilkos! – szólt Remus. A gyűlölet sugárzott a szeméből.

  Agatha védelmezőn Voldemort elé állt.

  –Ha őt akarjátok, először velem kell szembeszállnotok! – mondta hidegen.

  A férfi eltolta őt magától.

  –Ne! Hagyd őket!

  Újabb mozdulatlan másodpercek következtek, majd Rémszem Mordon fölállt. Lassú, bicegő léptekkel odament Voldemorthoz, és kezet nyújtott neki. Mikor az elfogadta, ennyit mondott:

   –Köszönöm.

  A korábbi csend semmi volt ehhez a döbbent némasághoz képest, s csak hárman értették, hogy mi történt. Agatha a falnak dőlt és kezeibe temette az arcát, de Mordon még nem fejezte be.

  –Akármilyen hihetetlenül hangzik, ez a férfi egyszer megmentette az életem – jelentette ki a rendhez fordulva.

  Voldemort megilletődve állt. Egy régi emlék neki is eszébe jutott, az, amikor kiszabadította Alastor Mordont a Griffendél Nővérek fogságából.

  Agatha úgy látta, itt már nem lesz baj.

  –Akkor én most meglátogatom Harryt – szólt, s kiment az ebédlőből, egyenesen fel a fiú szobájába.

  Mint arra számított, Hermionét ott találta az ágy szélén ülve, s Harry még mindig ájultan feküdt. A lány felnézett a zajra.

  –Mi történt? – kérdezte.

  Agatha leült mellé, és néhány szóban elmesélte a történteket. Hermione elképedve hallgatta, s mikor a nő a végére ért, még jó néhány percig nem tudott megszólalni.

  –Tehát ő… - kezdte.

  –Megváltozott – bólintott Agatha – Most ugyanaz, akit én megismertem.

  –Akkor nem fog bántani senkit, igaz? – kérdezte reménykedve Hermione.

  –Egyelőre nem is tudna. A pálcája nálam van – somolygott Agatha –, és addig teljesen védtelen.

  –És nem… nem félted?

  –Őt? Nem. – csodálkozott a nő.

  Ebben a pillanatban ordítás hallatszott fel. Agatha felkapta a fejét, és felpattant.

  –Figyelmeztess valahogy, ha felébred! – szólt hátra a lánynak Harryre utalva, mielőtt kirohant volna a szobából.

  Az ebédlőbe belépve ott találta az összes rendtagot, amint keselyűk módjára álltak Voldemort fölött, s Piton tartotta őt kordában a pálcájával. Agatha is pálcát rántott, s lefegyverezte Pitont.

  Zihált egy kicsit, mert az utat futva tette meg az első emeleti szobától az ebédlőig.

  –Le a pálcákkal – mondta, s a beálló csendben mindenki tisztán hallotta a hangját, amely most fagyos volt. Voldemort reszketve feküdt a padlón. Agatha folytatta – Gratulálok. Ez igazán a Főnix Rendhez méltó. Gyűlölitek őt? Megértem. Sok mindent tett ellenetek. Az egész világ ellen. De megváltozott, és ezt nem ismeritek föl. Ő már nem ugyanaz, akit megismertetek. Ezzel lesüllyedtetek az ő szintjére. Olyanokká váltatok, pontosan olyanokká, mint azok, akik ellen harcoltatok! Akiket megvetettetek! PATKÁNYOK! Azok vagytok. Végre bebizonyítottátok. Ha valakit gyűlölni akartok, akkor gyűlöljetek engem! Én sokkal több, tízszer annyi embert öltem meg, mint ő. Ha én meg tudtam változni, ő is meg tud. – Agatha Voldemort felé fordult, aki most felállt, és visszaadta neki a pálcáját – És most te jössz, Voldemort. Azt teszel velük, amit akarsz. Nem fognak ellened támadni.

  A férfi nem emelte fel a pálcát, de elszántan nézett a rendtagok szemébe. Majd pár perc elteltével hátat fordított, és kiment az ajtón.

  A rendtagok döbbenten néztek utána.

  –Remélem, tanultatok ebből – szólt Agatha, és követte Voldemortot.

  A férfit a folyosón találta, amint meredten állt, és maga elé bámult. A léptek zajára összerezzent, majd miután fölismerte azok gazdáját, keserűen elmosolyodott.

  –Mire számítottál? – kérdezte – Soha nem fognak elfogadni.

  –De igen. El fognak. Bebizonyítottad, hogy többet érsz, mint ők – Agatha egyre közelebb ment hozzá, végül már egy méterre se voltak egymástól – Tanulni fognak ebből. Te nem támadtad meg őket, pedig lett volna alkalmad rá. Nem így ismertek meg téged.

  Egyre fogyott köztük a távolság. Fél méter… tíz centi… Voldemort átkarolta Agathát, s szájuk öntudatlan, heves csókban forrt össze.