16. fejezet

Szópárbaj

  Az emeletről egy kiáltás hallatszott – Hermionéé. A folyosón az ölelkező pár szétrebbent, mintha valami csínytevésen kapták volna őket.

  Voldemort már-már bocsánatkérően nézett Agatha szemébe, de a nő látszólag nem törődött vele. Erre most nem volt ideje – az minden pillanattal egyre fogyott, és nem akart felesleges, esetleg kínos magyarázatokat hallgatni, hiszen jól tudta, hogy ami történt, az mindkettejük számára akarattal történt, hogy nincs miért bocsánatot kérniük a másiktól, hogy mindez nem is történhetett volna másképp. Egy csók többet mondott minden elhangzott vagy el nem hangzott szónál kettejük között, nem kellett tovább magyarázni. És főleg nem kellett elfelejteni…

   De Agatha hangja, ahogy megszólalt, már újra kemény volt, hideg, pont olyan, mint amilyennek Voldemort a régi időkben megismerte, amikor – talán akkor – megszerette.

  –Gyere velem! – utasította a férfit, és elindult fölfelé. Voldemort nem ellenkezett, némán követte Agathát a lépcsőn, egészen az első emeletig. – Itt várj meg! – hallatszott az újabb parancs az egyik szobaajtó előtt.

  Az az ajtó volt, amely Harryt rejtette. Agatha minden habozás nélkül belépett rajta, és így a lépcsőfordulóban magára hagyta Voldemortot.

  A fiú már fel is ült az ágyon, és Hermionéval beszélgetett, mikor Agatha bejött.

  –Jó reggelt, Harry – köszönt a fiúnak. Az még kissé kábán nézett vissza rá, miközben a nő leült az ágyra Hermione mellé.

  –Mi történt… vele? – kérdezte Harry.

  –Öhm… – a nő habozott – rossz szokásod, Harry, hogy mindig olyan kérdéseket teszel fel, amik egyórás választ igényelnek.

  Hermione halványan elmosolyodott.

  –Inkább hadd mutassam meg. De előtte… Add ide a pálcád. – kérte a fiútól, s az átnyújtotta neki az említett varázspálcát.

  Agatha fölállt és kisietett a szobából, gondosan behúzva maga mögött az ajtót. Voldemort odakint várakozott, s a nő tőle is elkérte a pálcáját.

  –Megkérdezzem, hogy ki van bent, vagy felesleges? – kérdezte a férfi.

  –Felesleges – legyintett Agatha, azzal újra kitárta az ajtót, és betessékelte rajta a hajdani fekete mágust.

  Harry leesett állal fogadta a férfit, akit ezzel az arcával is felismert, hisz élénken élt még benne a másodikosan átélt kaland.

  Tom Denem akkor ugyanezzel az arcával jelent meg, de Harry látta Voldemortot azóta is. Ki is lehet ez a férfi?

  Agatha intett Hermionénak, aki halvány mosollyal az arcán és egy bocsánatkérő legyintéssel kiment. Voldemort és Agatha egymásra néztek, hosszan, majd a nő becsukta az ajtót maga mögött.

  Harry és Voldemort pár másodpercig egymásra meredtek, majd a férfi elindult a szobában álló egyetlen szék felé, és leült rá, a fiúval szemben. Harry kicsit feljebb húzódott az ágyon. Hosszas habozás után végre megszólalt, de nem azt mondta ki, ami megfogalmazódott benne, csak egy lényegtelennek tűnő kérdést tett fel.

  –Mi van köztetek Agathával?

  –Nem hinném, hogy közöd lenne hozzá, kölyök!

  –Figyelmeztetlek…

  –Semmi szükség rá. Nagyfiú vagyok már.

  –Persze, ezt bebizonyítottad… mindenkivel szemben így viselkedtél… és semmit sem változtál.

  –Ugyan már… nem ismersz eléggé! És sose fogsz megismerni, ha így folytatod.

  –Elégszer találkoztunk már ahhoz, hogy csak gyűlölni tudjalak, és ez soha nem fog megváltozni.

  –Ne dobálózz ilyen nagy szavakkal, Harry… Akit megismertél, az nem én voltam. Melantho átkozott meg, amint ezt Agathától hallhattad.

  –Túl sokat tettél ellenem akkor is, mikor már nem irányított.

  –Harry, el tudod képzelni egy ilyen átok erejét? Kíváncsi vagyok rá, hogy milyenné válnál tőle. Nem hinném, hogy jobb lennél, mint én…

  –Sosem lennék olyan szörnyeteg, mint te voltál! Nem gyűjtenék halálfalókat, nem ölnék muglikat, nem…

  –Én sem tettem! Ha emlékszel, fiam, én sem tettem, miután visszatértem.

  –Ne merj így szólítani!

  –Ennek semmi értelme – állt fel Voldemort, és az ajtóhoz érve lenyomta a kilincset. Az ajtó nem engedett.

  –Csak varázslattal tudnád kinyitni. De ha jól sejtem, Agatha tőled is elvette a pálcát.

  –Tehát tőled is… Nem hittem volna, hogy ennyire előrelátó, de úgy nézem, igaza volt.

  –Miért?

  –Nem sok hiányzik hozzá, hogy rám támadj.

  –Minden indulatom megvan hozzá.

  –Bennem is megvolt… - tűnődött el Voldemort – És Melantho ezt kitűnő érzékkel felismerte.

  –Miért akarod mindenáron rákenni mindazt a szörnyűséget, amit tettél?

  –Agatha nem mondta el neked?

  –De igen…

  –Legalább rá hallgathatnál, ha már rám nem.

  –Azt kéred talán, hogy bocsássak meg?

  –Soha senkitől nem kértem bocsánatot. Nem most fogom elkezdeni.

  –Jellemző rád…

  –Miből gondolod? – húzta ki magát Voldemort.

  Harry inkább nem válaszolt, hanem egy újabb kérdést tett fel.

  –Miért ölted meg a szüleimet, Voldemort?

  –Jól tudod, Harry. Egyrészt a jóslat, másrészt Melantho miatt. De roppant hálás vagyok azért, hogy akkor megállítottál.

  –Ezt eddig valahogy nem állt szándékodban kimutatni.

  –Lehet. De megváltozott a helyzet.

  –Jól értem, hogy békülni akarsz?

  –Agatha addig úgyse enged ki minket, Harry…

  –Képtelenség. Örökre nem zárhat össze bennünket.

  –Biztosíthatlak, nem is áll szándékában. De elkerülhetetlen, hogy valamiféle fegyverszünetet kössünk, mert Melantho és Sado ellen szövetségben kell harcolnunk.

  –Hogyan?

  –Agatha rájött, hogy kik kellenek a legyőzésükhöz…

  –Azt mondod, én is…?

  Voldemort bólintott.

  –És hogy… te is?

  Újabb bólintás.

  –Lehetetlen.

  –Nem az… a szövetség létre kell, hogy jöjjön. Csak még Pitont kell valahogy meggyőzni…

  –Micsoda? – szörnyülködött Harry – Csak őt ne…

  –Engem elfogadnál?

  –Nem. Jól tudod, hogy miért nem. De hogy még Piton is… Inkább száz Piton, mint te.

  –Ennyire nem lehetsz ellenséges…

  –Nem ellenséges vagyok, hanem haragtartó.

  –Jelen esetben egyre megy. Nem rám kellene haragudnod, hanem Melanthóra. Mindenért, amit tett velem, és általam veled.

  Harry nem válaszolt.

  –Gondolod, hogy másként legyőzhetnénk?

  –Nem… persze, hogy nem. De téged… hogyan átkozott meg? Vagyis… miért?

  –Mert egy olyan szolgát akart, aki elég kegyetlen ahhoz, hogy teljesítse minden parancsát. És akit a bábjaként irányíthat.

  –De hiszen… emlékszem… már tizenhat évesen elég kegyetlen voltál, hogy kinyisd a Titkok Kamráját.

  –És hátrahagyjam a naplót, hogy más is kinyithassa. Az Sado fantasztikus ötlete volt. Legalább bevált?

  –Ahogy vesszük… A Kamrát felszámoltuk, a baziliszkuszt pedig megöltem.

  –Ügyes… végre az is lezárult. Bevallom, sokat gondolkoztam rajta, hogy mi lesz a kamrával, vagy a naplóval, ha újra megtalálják… erre a lehetőségre nem igazán számítottam, de kétségkívül ez volt a legjobb megoldás.

  –Valóban megváltoztál…

  –Igen, örülök, hogy végre észrevetted.

  –Ne gúnyolódj!

  –Ne? Te is így beszélsz… kísértetiesen emlékeztetsz…

  –Kire?

Voldemort nem válaszolt rögtön, csak hosszú másodpercek eltelte után.

  –Tom Denemre.

  –Ezt a témát inkább felejtsd el… eleget rágódtam már rajta.

  –Tán félsz szembenézni a ténnyel? Vagy… talán félsz… tőlem?

  –Bolond, aki nem fél… vagyis… helyesebb lenne a múlt idő.

  –Akkor hát? Lehet szó fegyverszünetről?

  –Ne is álmodj róla. Nem ilyen egyszerű elfelejteni mindent, amit ellenem tettél.

  –Hányszor mondjam még el, hogy…

  –Persze, hogy Melantho… de végül miért átkozott meg? Ezt még nem mondtad…

  –És ezt Agatha sem mondhatta el… nem tudott róla.

  Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek, aztán Voldemort folytatta.

  –Mikor visszatértem a Mardekár Kastélyba a hatodik évem után, azután hogy kinyitottam a kamrát és ezzel életemben először embert öltem, Agathát már nem találtam otthon. Pedig a Nővérek közül mindig is őt szerettem legjobban, és a hiánya, Melantho közönye és Sado talpnyalása a legidősebb felé feldühített. Kis híján megölettem magam, amikor pálcát rántottam ellenük, de Melanthónak a kínzás helyett volt egy jobb ötlete a büntetésre. Azt is felismerte, hogy valószínűleg én is ott fogom hagyni őket, ha nem lépnek közbe, és talán Agatha keresésére indulok. De…

  –Hát ezért átkozott meg.

  –Elég keserűség és bosszúvágy volt bennem akkor. A szeretet Agatha iránt eltörpült ezek mellett. Azon kívül világéletemben hataloméhes voltam, a gonoszság pedig… a családom ajándéka. Az átoknak nem kellett mást tennie, mint felszínre hozni mindezt, és kiirtani a szeretetet.

  –És aztán?

  –Az első ember, akit saját kezűleg, varázslattal öltem meg, az apám volt, és az apai nagyszüleim.

  –Igen…

  –Akkor már az átok befolyása alatt voltam.

  –Meg sem próbáltál küzdeni ellene?

  –De igen… megpróbáltam. De semmi eredményt nem értem el. Akárhányszor ki akartam törni belőle, Melantho még inkább felfigyelt, és még több energiáját fordította az irányításomra. Azonban tizenöt évvel ezelőtt…

  –Akkor lehullt az átok.

  –Egy része. Nem voltam többé Melantho bábja, de… nem sokat változtam. Azonban akkor már csak a bosszúvágy maradt, meg némi szadizmus, amit nem is tagadhatnék le.

  –Még most sem?

  –Nem. Velem született adottság.

  –És a muglik?

  –A muglikat csak apám miatt gyűlöltem, s a leginkább azért, mert a vérem szerint valamennyire én is közéjük tartozom.

  –Úgy veszem észre, manapság a legnagyobb hatalmú mágusok félvérek…

  –Hát, négyünk közül… csak Piton a kivétel. Ő aranyvérű, és Melantho és Sado is azok. Dumbledore is az volt…

  –Volt?

  –Meghalt.

  –Akkor végre boldog lehetsz…

  –Túlléptem azon, Harry, hogy bárki halála boldogsággal töltsön el. Bár Dumbledore-ral sosem értettük meg egymást, akkor sem, mikor a Roxfortba jártam, ez nem jelenti azt, hogy akkor meg akartam ölni… távolról sem.

  –Ez azt jelenti, hogy… Hisztis Myrtle volt az első áldozatod?

  –Igen, ő volt, bár az a baziliszkusz érdeme…

  –És így… mikor nem tartott hatása alatt az átok… sosem öltél embert?

  –Nem. Egyszer sem. Bár lett volna rá alkalmam, sőt… De majd Mordon elmeséli, ha megkérdezed tőle.

  –Mordon?

  Voldemort bólintott. –De hagyjuk ezt a témát… Még mindig nem győztelek meg?

  –Ööö… nem. Még mindig nem.

  –De már nem nézel rám olyan gyűlölködve, mint eddig… és ez nagy fejlődés.

  –Főleg ennyi idő alatt.

  –Van úgy, Harry, hogy az ellenségeinkkel kell összefognunk, hogy a valódi ellenséget legyőzzük. Nem kértem, hogy bocsáss meg, mint már mondtam, nem szokásom. Csak egy fegyverszünetet kértem.

  –Ne rajtunk múljon a szövetség…

  Harry csak ekkor eszmélt rá, hogy már vagy egy órája egy szobában van Voldemorttal, de a sebhelye nem jelezte a közelségét. A férfi is észrevehette, mert egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

  –Nem kell aggódnod, Harry. Nem az vagyok, aki eddig voltam. Ha bizonyítékot akarsz, a sebhelyed hiánya megadja…