17. fejezet

Ellenségek és szövetségek

  A Mardekár kastély az éj sötétjébe borult. Az égen felhők úsztak, s a teljes sötétségben két alak bukkant fel a hatalmas tömör vaskapu előtt. Az egyikük kinyitotta azt egy pálcasuhintással, és mindketten beléptek rajta, majd a kapu zajtalanul becsukódott mögöttük.

  Egyikük sem szólalt meg, mialatt a kastély felé siettek.

  A fekete falat mindössze néhány keskeny, rácsos ablak tarkította, és némelyikből fény szűrődött ki, megvilágítva a kertet. Mély csend uralkodott, csak fák között elszórtan álló szökőkutak csobogása törte meg.

  A két nő a kastélyhoz érve belépett a kapu vasába vágott keskeny ajtón, és jöttükre a szűk előcsarnokban lévő fáklyák fellobbantak, fényükkel megvilágítva a zöldben és ezüstben játszó falakat és az érkezőket.

  A két nő a megtévesztésig hasonlított egymásra. Hosszú, fekete hajukat kiengedve hordták, alakjuk magas és vékony volt, és mindkettejük fekete talárt hordott, szívük fölött az oroszlánt és kígyót ábrázoló jelképpel.

  A különbség kettejük között csak a szemük szikrázásában nyilvánult meg, de mozgásuk is más volt. Az egyikük határozottan járt, büszke tartással, s kegyetlen pillantást vetve mindenkire és mindenre maga körül. A másik szelíd tekintettel nézett szét, tartása kevésbé volt büszke, de mindig magabiztos.

  Melantho nagyon feszült volt. Látszott rajta, hogy csak visszafogja magát, de dühe bármelyik pillanatban kirobbanhat.

  –Elkéstünk – mondta ki Sado azt, ami már mindkettejük fejében megfogalmazódott – csak tudnám, mi történt közben.

  –Én tudom – szólt Melantho akaratlanul is sokkal hangosabban, mint a húga – a halálfalók megvártak volna minket, de Tom…

  –Mi történhetett vele? – kérdezte halkan Sado.

  –Már nem érzékelem – sóhajtott nővére, és elindult a fogadócsarnokon át az étkező felé.

  Sado megdöbbenve nézett utána.

  –Nem halhatott meg, igaz? – kérdezte, és közben lassan beérte őt – Megtörhetett az átok?

  –Véglegesen – bólintott Melantho – Ezért menekültek el a halálfalók. De ez végzetes lehet… Ha Agathának sikerül…

  –Szerintem már tudja, hogy Tom a negyedik… És biztosan megfejtette a jóslat tartalmát…

  –Már rég megfejtette, Sado! – Melantho fekete szemei fagyossá váltak, ahogy kitört belőle az indulat – Az egyetlen akadályt is félresöpörte, és most támadni fog.

  –Nem lesz esélye, ha elég gyorsak vagyunk – próbálta csillapítani Sado, de ez csak szándék maradt.

  –Nem lehet. – csattant Melantho válasza, majd húgára nézve meg is magyarázta – Még nem készültünk fel.

  –De tudjuk, hogy kik azok, akik támadni fognak, nem?

  Melantho újra sóhajtott – Igen, tudjuk. A jóslat világosan utal mind a négyükre. A Harmadik Nővér: ez csak Agatha lehet. Az Átkozott Tomra utal, a Túlélő a köztudat szerint is Harry Potter volt, és az Áruló az a halálfaló, aki elárulta a Sötét Nagyurat. – végtelenül gúnyosan ejtette ki ezt a két szót – Vagyis nem más, mint Perselus Piton.

  –Akkor nekik még rengeteg időre lesz szükségük, míg szövetséget kötnek egymással. Nagyos sok ellentétet kell elrendezniük – bizakodott Sado.

  –De még nem támadhatunk… Ott van a Főnix Rend is, és mi csak ketten vagyunk, bárhogy szépítjük is. Ismét eredménytelen lenne – vetette ellen Melantho.

  Beszéd közben Melantho benyitott az ebédlőbe, és fáradtan roskadt le az egyik székre. Sado követte nővére példáját.

  Néhány percig egyikük sem szólalt meg. Sado figyelmét a falakon sorakozó portrék kötötték le. Rengeteg feketemágus arca nézett rájuk, de egyikük sem mert megszólalni.

  Végül Sado törte meg a csendet.

  –A halálfalók? – kérdezte bizonytalanul, jól ismerve már az idősebb nővér dühkitöréseit, és tudta, hogyha ideges, akkor tanácsosabb elkerülni. De most azzal is csak felmérgelné. És nem érdemes vitába szállni vele, a javaslatok pedig… azokat jobb, ha csak nagyon halkan mondja ki, mert ha ezzel megzavarja Melantho gondolatmenetét, annak könnyedén párbaj lehet a vége. Ezt mindenképpen el akarta kerülni.

  –Ahhoz Tom kellene, hogy hívni tudja őket – intette le végül Melantho néhány másodpercnyi gondolkodás után – vagy legalább az egyikük, hogy valamit kezdeni tudjunk velük. De most szétszéledtek, és nekem semmi kedvem halálfalókat hajkurászni az éjszakában.

  –Nem hagyhatjuk magunkat ilyen könnyen! – fakadt ki Sado – Nem jelez nekik az, hogyha valaki felküldi az égre a Sötét Jegyet?

  –Azt csak halálfalók tudják. Egyébként… talán. Protheus-bűbáj van rajta, szóval kicsi az esélye…

  –Megpróbálhatnánk… - bátorodott fel kissé Sado most, hogy Melantho hajlandó volt végre normális hangon beszélni vele.

  –Mégis, hogyan?

  –Engem Tom megtanított rá… egy próbát megér.

  Melantho csak némi késéssel tudta leplezni meglepődését.

  –Akkor küldd fel azt az idióta jelképet! – mondta flegmán.

  –Itt, a kastélyban? – csodálkozott Sado.

  –Tudsz jobbat? – kérdezett vissza hanyagul Melantho – De jobban jársz, ha vársz ezzel holnapig. Uruk jelképe most inkább elijesztené, mint hívná őket.

  Sado beletörődött. Nem hangzott el több szó kettejük között, majd kisvártatva Melantho fölkelt, és némán elindult második emeleti szobája felé. Sado gondolkodott még pár pillanatig, de aztán követte nővérének példáját.

  Mialatt a Mardekár kastélyban Melantho és Sado aludni tértek, a Grimmauld téri házban a legfiatalabb nővér végre benyitott Harry szobájába.

  –Jó, hogy jössz, Agatha – derült fel Voldemort arca. Harry bólintott.

  –Kibékültetek? – kérdezte mosolyogva a nő.

  –Nem volt könnyű dolgunk… – jegyezte meg Harry.

  –Életem legnehezebb csatája volt – tette hozzá Voldemort.

  –Azt meghiszem – bólintott Agatha – de remélem, többé nem fogtok egymásnak támadni.

  –Mi biztos nem, de a Rend… – szólt halkan Voldemort.

  –Ha meglátják, hogy köztetek elsimultak az ellentétek, akkor ők is meg fognak békülni – biztatta őket Agatha – Gyertek le hozzájuk! – intett a fejével az ajtó felé.

  Voldemort azonnal indult volna, de Harry habozott még egy kicsit.

  –Biztos, hogy nem lesz baj?

  –Ne aggódj, most rám haragszanak… – mondta Agatha.

  –Mi történt? – képedt el Harry.

  –Ööö… hosszú történet… kicsit leszidtam őket.

  –Kicsit? – húzta fel a szemöldökét Voldemort – Visszhangzott a ház tőle, ahogy kiabáltál velük.

  –Miért? – Harry döbbenete már nem is fokozódhatott volna.

  Agatha nem válaszolt, helyette Voldemort szólalt meg.

  –Rám támadtak – közölte zárkózottan, majd sóhajtott – meg is tudom érteni…

  –Ne ezen rágódjatok! – szólt közbe Agatha – inkább gyertek már! – azzal szélesre tárta az ajtót, és előrement. Voldemort megvárta Harryt, míg fölkelt, aztán mindketten követték.

  Leérve Agatha lépett be először. A rendtagok az asztal körül ültek, néhányan feltűnően sápadt arccal néztek maguk elé. Szinte senki nem mozdult meg a nő érkezésére. Agatha megkönnyebbülten nyugtázta, hogy egyetlen dühös tekintettel sem találkozott.

  Ginny már magához tért, és most zokogva borult Ron vállára, aki kisírt szemekkel nézett fel. Molly sem volt jobb állapotban a lányánál, de az ő szemei már nem voltak könnyesek.

  A Rend gyászolt.

  Dumbledore, Kingsley, McGalagony, Arthur, Mundungus…

  Csoda, hogy a gyerekeknek nem esett bajuk.

  Mindannyiuk közül Hermione tűnt a legösszeszedettebbnek. Ő várakozásteljesen nézett Agathára, aki most nagyot sóhajtott, aztán, mikor már majdnem mindenki rá figyelt, halkan megszólalt.

  –A gyászra még nincs időnk, tovább kell harcolnunk, és végre tudjuk azt is, hogy kik a valódi ellenségek. Harry is tudja, és ő hajlandó szövetséget kötni…

  –Ne mondd, hogy sikerült kibékítened Harryt és Voldemortot – csodálkozott Hermione.

  Agatha arcán egy mosoly árnyéka suhant át.

  –Köztük nem lesz többé ellenségeskedés. És tudom, hogy nagyon nagy kérés, de mégis szeretném, hogy ti is elfogadjátok Voldemortot szövetségesünkként – Agatha ezzel a mondattal kinyitotta a mögötte álló ajtót, és a folyosón ácsorgó Voldemort és Harry együtt léptek be az ebédlőbe. Lerítt róluk, hogy a régi akadályok köztük mostanra teljesen elsimultak, és ez nagyrészt a fiún múlott.

  Piton felemelkedett a székéből, hogy jobban lássa az érkezőket. Nyilvánvalóan nem akart hinni a szemének. Ahogy Voldemorttal egy percig farkasszemet néztek, felizzott közöttük a levegő, de aztán – mindenki meglepetésére – szó nélkül hagyták a dolgot. Agatha feszülten figyelte kettejüket, hogy közbeavatkozzon, ha bármi probléma merülne fel, de nagy megkönnyebbülésére Voldemort természetes mozdulattal foglalt helyet Agatha széke mellett, és Harry is hasonlóképpen cselekedett, csak ő a férfi másik oldalára ült le.

  Agatha behúzta az ajtót, és az asztal elé lépett. Ahogy megszólalt, a hangja végre ugyanolyan szelíden és kedvesen zengett, mint azt a Rend megszokhatta tőle.

  –Van valakinek ellenvetése? – kérdezte körbehordozva a pillantását.

  –Senkinek nincs joga gyűlölni Voldemortot, ha Harry sem teszi – szólalt meg váratlanul Hermione, és ezzel azt mondta ki, ami a rendtagok többségében is megfogalmazódott. Sokan rábólintottak erre.

  –Akkor hát… van még valamilyen akadálya annak, hogy a szövetség létrejöjjön? – tette fel a kérdést Agatha, Perselus Pitonra szegezve tekintetét.

  –Részemről nincs – felelt a férfi szűkszavúan, és nem szándékozott magyarázkodásba bocsátkozni.

  –Egyet értek – szólt Voldemort.

  Csak Harry maradt néma.

  –Négyünknél az lesz a legfontosabb – kezdte Agatha – hogy együtt, egységben tudjunk harcolni Melantho és Sado ellen. Egyeznünk kell szívben, gondolatban és vérben – ahogy ezt az ősi jóslat megkívánja. Mindez azt jelenti, hogy nem szabad gyűlölnünk egymást, hogy a célunknak közösnek kell lennie, és hogy a vérünknek, származásunknak kell egy közös pont.

  –Van ilyen? – kérdezett közbe bizonytalanul Remus.

  –Igen – bólintott Agatha – Mardekár Malazár.

  Senki sem lepődött meg a rendtagok közül, maguk az érintettek sem.

  –Akkor, ha jól értem – szólalt meg hirtelen Harry – mi négyen megyünk majd a nővéreid ellen…

  –Igen – válaszolt a nő, majd rövid szünet után hozzátette – ehhez csak mi fogunk kelleni. De van más gond is… – egy sóhajtásnyi idő múlva folytatta – a halálfalók még nem tűntek el, és valószínűnek tartom, hogy Melantho irányítás alá fogja vonni őket.

  –Nem szokása – jegyezte meg halkan Voldemort, de Agatha nem hallotta, helyette Pitonhoz fordult.

  –Perselus, a karodon látszik még a Sötét Jegy? – kérdezte tőle.

  Az említett vonakodva felhúzta a talárja ujját, és megmutatta a rendtagoknak a jegyet. Az ugyanolyan élesen rajzolódott ki, mint annak előtte bármikor, ha a Nagyúr erős volt.

  –Ha hívnád őket… - szólt Voldemorthoz, de az megrázta a fejét.

  –Nem hinném, hogy jó megoldás. Valószínűleg meg sem jelennének, és ha mégis, a Rend most túl fáradt ahhoz, hogy szembeszálljon velük.

  Ez teljes mértékben igaz volt. A konyhában ülőkön lassan eluralkodott a fáradtság, bárhogy igyekeztek is ellenállni neki. Hiába, már több mint huszonnégy órája nem aludtak, és előtte sem volt sok nyugodt éjszakájuk.

  –Akkor szerintem – mondta Agatha – akár aludni is térhetnénk…

  Mindenki elindult felfelé. Még néhány percig voltak viták arról, hogy ki melyik szobában hajtsa álomra a fejét. Agatha a legfelső emeleten választott magának szobát, de nem maradt ott egyedül. Voldemort ezen az éjszakán mellette maradt.