21. fejezet

Sötét lelkek

  – Mi történt? – kérdezte aggódóan Piton. Draco épp most rángatta be őt a földszinti kisebb könyvtárszobába, és kipirult arccal adta át a kezében szorongatott pergament.

  –Öt perce érkezett. Olvassa el, professzor! – mondta a fiú, majd hogy Piton átvette és kinyitotta a levelet, idegesen járkálni kezdett a szobában.

  Piton végigfuttatta szemét a kapkodva írt sorokon. A levélben mindössze ennyi állt:

„Draco, segíts! Veszélyben vagyok, apád idejön és meg fog ölni!

Édesanyád.”

  Piton szenvtelen arccal nézett fel.

  –Tudhattuk előre, hogy ez lesz a vége. – mondta.

  Draco döbbent arccal nézett rá.

  –Hogy mondja? – kérdezte halkan.

  Piton sóhajtott, és néhány másodpercig meredten állt, kerülve a fiú tekintetét, végül el is fordult, és csak ekkor válaszolt.

  –Várható volt, hogy Lucius megöli majd. Már nincs rá szüksége.

  –Nem hagyhatjuk…

  –Nincs más választásunk.

  –De van, ha most odamegyünk…

  –Hidd el, én sem akarom, hogy édesanyád meghaljon, de nem tehetünk ellene semmit.

  –Segítenünk kell! Meg kell mentenünk! – csattant fel Draco.

  –Ez csapda – nézett végre a fiú szemébe Piton. Bár halkan beszélt, a fiú mégis hátrahőkölt tőle.

  –Nem érti? Az anyámról van szó! Vagy segít megmenteni, vagy egyedül megyek!

  –Nem Draco! Nem hagyhatlak…

  –Akkor jöjjön velem!

  –Nem lehet! Lucius karjaiba szaladnánk!

  –Ha fél, akkor csak én megyek – jelentette ki határozottan Draco, és már rohant is kifelé az ajtón. Piton tehetetlen szégyenkezéssel nézett utána.

  –Nem kellett volna elengedned – szólalt meg egy hang a terem másik végéből, de Piton mintha észre sem vette volna. Voldemort lassan felállt a magas támlájú fotelból, amiben eddig ülve nem vették észre. Néhány lépéssel Piton mellett termett. Az ex-halálfaló nem nézett rá, még mindig a nyitott ajtót bámulta. Nem tudta volna visszatartani Dracót, aki most a vesztébe rohan…

  –Nem lehetett visszatartani – mondta ki félhangosan is a gondolatát.

  –Akkor meg kellett volna kötöznöd, vagy mit tudom én! – emelte fel a hangját Voldemort.

  Piton végre feléje fordult, és csak lassan válaszolt.

  –De lett volna-e jogom megakadályozni, hogy megmentse az anyját?

  –A halálba rohan! – ordított most már Voldemort. – Lucius vagy éppen Melantho karjaiba!

  –Ha már itt voltál, te is segíthettél volna… - válaszolt higgadtan Piton.

  Voldemort elhúzta a száját.

  –Valóban. Kíváncsi voltam, hogy elmész-e vele segíteni. De túl gyáva voltál hozzá. Pedig egy halálfalótól többet vártam, főleg attól, aki még el is meri árulni őket…

  –Egy ilyen bukott senki ne oktasson ki engem! – ordított rá kipirult arccal Piton.

  Voldemort pálcát rántott.

  –Ismételd meg! – mondta fagyosan.

  Piton jobbnak látta nem válaszolni most, hogy az egykori Sötét Nagyúr pálcája pontosan a szívére célzott, és Voldemort olyan dühös volt, hogy a pálca vörös és zöld szikrákat vetett, ellenben a kéz, amely tartotta, meg sem rezdült. Sokáig egyikük sem mozdult, és egy nyikkanásnyi hangot sem hallattak. Végül Voldemort törte meg a csendet.

  –Köszönd meg Agathának, hogy nem öllek meg most rögtön.

  –Ha jól tudom, már nem ölsz embert – feleselt Piton.

  –A helyedben nem venném biztosra – vágott vissza Voldemort, miközben a pálcája hegye még mindig Pitonra célzott. 

  –Nem tennéd meg – húzta el a száját Piton – Neked is szívügyed legyőzni a Nővéreket.

  Voldemort erre végre leeresztette a kezét.

  –Ez a szerencséd. De most velem fogsz jönni, hogy segíts visszahozni azt az önfejű Dracót.

  –Persze – bólintott Piton, mert nem látta értelmét tiltakozni. Mégis majdhogynem lehetetlennek érezte a feladatot – De ha…

  –Ha nem mertél Dracóval elindulni, akkor jössz velem! Mert egyetértek vele: Narcissát nem hagyhatjuk meghalni… - tette hozzá komolyan, és azonnal indult is a fiú után. Piton követte.

  Egyértelmű volt számukra, hogy a Malfoy kúriába kell menniük. A baj csak az volt, hogy az az épület is többek között hoppanálás-gátló bűbájjal volt biztosítva. Voldemort eddig ennek ellenére tudott oda hoppanálni, de most nem volt biztos benne, hogy tart-e még az engedmény. Pitonnak természetesen esélye sem lett volna. Akiben nem folyt Malfoy-vér, az csak előzetes bejelentés után léphette át a kúria küszöbét.

  Amíg a kastély ösvényén siettek, Pitonnak szörnyű gondolatok jártak a fejében. Mi lesz, ha nem érnek oda időben? Ha addigra már nem lesz ott Draco? Vagy… ha már Narcissát holtan találják?

  Hosszú óráknak tűnt az út, mire a kastély kapuján kívülre értek.

  Voldemort vezényszavára mindketten pontosan egyszerre tűntek el majd bukkantak fel újra a Malfoy kúria előtt. Nem szóltak egymáshoz, csak futásnak eredtek az épület kapuja felé. Piton kicsit lemaradt Voldemort mögött, egyre kevésbé tudott lépést tartani vele. Az egykori Nagyúr csak a kapu előtt várta be társát, majd lenyomta a kilincset. A kapu engedelmesen nyílt ki.

  Eddig is feltűnt neki, hogy a kúria kihalt, de az a némaság, ami odabent fogadta, vissza is rettentette egy pillanatra. Biztosra vette, hogy néhány perccel ezelőtt még nagy zaj volt – legalábbis ha Draco próbált védekezni. Ennek sikerére ugyan nem sok esély volt…

 Semmi nyomát nem látták, hogy valaki járt volna itt, hacsak nem a ragyogó tisztaság árulkodott róla, hogy nem hanyagolták el teljesen a kúriát.

  –Elkéstünk volna? – kockáztatta meg a kérdést Piton.

  –Nem. Lucius még itt van – nézett Voldemort komolyan Piton szemébe.

  A professzor szíve a torkában dobogott. Nem volt újdonság számára sem, hogy a régi Nagyúr továbbra is érzékeli, hogy vannak azok, akikre valaha ráégette a Sötét Jegyet, de bizonyos trükkökkel ezt ki lehetett játszani. Neki is sikerült olyan hosszú időn keresztül… És ha akarják, a Nővérek is el tudják rejteni Dracót. Lucius viszont nem is akart elbújni, ami azt jelenti, hogy…

  Voldemort határozott léptekkel indult el balra egy széles, de rosszul világított folyosón, aminek a vége a homályba veszett. Egy ódon faajtó előtt állt meg, és habozás nélkül kinyitotta.

  Piton követte őt befelé a szobába.

  Lucius Malfoy háttal állt, és szemlátomást észre sem vette „vendégeit”. Felesége, Narcissa félájultan ült egy széken, úgy, mint akinek már minden mindegy.

  Voldemort egy pillanatra megdermedt, ahogy tekintete találkozott a nőével, de Lucius most se figyelt fel rá: Narcissához lépett, átfogta a nő nyakát, és fojtogatni kezdte.

  Most Piton ocsúdott fel hamarabb. Odaugrott és ellökte Malfoyt, majd a széken összecsukló nő elé állt, és pálcát rántott. Voldemort és Lucius is felemelte a sajátját.

  A szőke varázsló megőrizte a hidegvérét, és elhúzta a száját.

  –Pont rátok nem számítottam. De épp ideje, hogy újra összefussunk, nem?

  –Épp ideje, hogy meghalj! – felelte Piton. Ő, ellentétben a nyugodtan álló Luciusszal, remegett az indulattól.

  –Miért akarod őt megmenteni? – kérdezte hűvösen Malfoy, a feleségére utalva – Tán csak nem azért, mert… közöd van hozzá?

  Piton elpirult.

  –Talán… a szeretője vagy? –kérdezte szenvtelenül a szőke varázsló – Sejtettem, hogy félrelépett, de hogy pont egy ilyen féreggel…

  Piton arca most már téglaszínt öltött. Lucius folytatta volna még, de Voldemort közbevágott.

  –Hogy tudsz ilyen nevetséges vádakat felhozni valaki ellen? – kérdezte, és harsány kacajjal toldotta meg – Egyszerűen hihetetlen, hogy milyen primitív vagy…

  –Jobban teszed, ha befogod a szád, mert már nagyobb a hatalmam, mint neked! - válaszolt Malfoy.

  –Ugyan, miért? – húzta fel a szemöldökét Voldemort.

  –Én vagyok az új Sötét Nagyúr – jelentette ki magabiztosan a varázsló.

  –Olyan Sötét Nagyúr vagy, akinek egy gyerek kell ahhoz, hogy hatalma legyen? – kérdezte gúnyosan Voldemort, majd komolyabb hangnemre váltott – Hol van Draco?

  –Őt már nem érheted el. A Nővérek biztos helyre vitték.

  –Azt hiszed, hogy Melantho mindenható? – vált egyre fenyegetőbbé Voldemort hangja – Hogy az ő védelme alatt nem árthatok neked?

  Lucius nem ijedt halálra.

  –Ő hatalmasabb nálad, és engem jelölt ki, hogy a helyedre lépjek.

  –Ez még nem jelenti azt, hogy engem legyőzhetsz. Csak annyit, hogy alkalmasnak találtattál rá, hogy folytasd, amit elkezdtem.

  –Épp ez a célom – húzta ki magát Lucius – És nem hinném, hogy még mindig olyan nagy erőd lenne.

  –Valóban? Próbáld ki! Támadj, ha mersz!

  Voldemort összehúzta a szemét. Malfoy egy apró lépést tett hátrafelé, de nem küldött átkot. Piton feszülten figyelte őket.

  –Sötét Nagyúr akarsz lenni, miközben azt sem tudod, mivel jár ez? – kezdte hosszú szünet után Voldemort – Hidd el nekem: nem fogod sokáig húzni ezen a poszton. Hamarosan valaki a helyedre tör. Nekem sikerült megakadályoznom a rivalizálást, de neked nem fog menni…

  –Honnan tudod? – kérdezte fölényesen Lucius.

  –A felső támogatás nem lesz sokáig elég, és nem is tart majd örökké. Amint Melantho megunja a játékszerét, újat vesz elő – majd meglátod.

  –Nélküle is boldogulok! – szólt közbe a szőke varázsló.

  –Ha erre vágysz, tőlem kaphatsz igazi sötétséget! – húzta el a száját Voldemort - Blayera!  Lucius felé egy sötétszürke fénycsóva indult el, és bár a férfi megpróbálta, mégsem bírta kivédeni. Az átok pontosan a szemét érte.

  Lucius felordított fájdalmában, a másik kettő pedig kihasználta az alkalmat.

  –Hozd Narcissát! – utasította Voldemort Pitont, aki azonnal engedelmeskedett, és felemelte az alélt testet. Életében először félelem nélküli tisztelettel nézett egykori urára.

  Menekülésszerűen hagyták el a kúriát.