24. fejezet

Beteljesedett Jóslat

  A Griffendél kastély rajzó méhkasra emlékeztetett. Már beesteledett, az első csillagok is kigyúltak, és a rendtagok egyszerűen nem találták a helyüket. A legtöbbjüket az aggasztotta, hogy ismét szembe kell szállniuk a lelketlen halálfalókkal. Négyen viszont – Agatha, Voldemort, Piton és Harry a miatt aggódtak, hogy vajon melyikük melyik elem irányításának hatalmát kapja majd, és ki lesz a közvetlen ellenfele.

  Harry attól rettegett, hogy ha a Nővérek valamelyikét kapja, akkor a párbaj az ő részéről néhány pillanat alatt véget ér. Voldemort viszont mindenképpen Melanthóval akart megküzdeni, bár tisztában volt vele, hogy a hatalma nem ér fel a nőével.

  Tizenegy órakor a gyűlésteremben ült össze a Főnix Rendje. Utolsónak Agatha érkezett, kezében egy vastag és szemmel láthatóan ősrégi könyvet hozva. Óvatosan tette le az asztalra, majd leült Voldemort és Piton közé.

  –Mit hoztál nekünk, Agatha? – kérdezte kíváncsian Hermione. A lány volt az egyetlen, aki valami miatt nem aggódott a csata végett.

  A nő titokzatosan elmosolyodott.

  –Eddig nem akartam elmondani nektek, hogyan szól a Jóslat, amelyet még a régi időkben a Négy Alapító hallott, de most úgy érzem, eljött az ideje, hogy megtudjátok. Hiszen egy óra múlva ti is láthatjátok valóra válni.

  –Mondd már! – sürgette Harry.

  Agatha leheletfinoman nyitotta ki a könyvet. A törékeny lapok engedelmesen szétváltak kezének érintésétől.

  Voldemort belepillantott a könyvbe, és meglepődve tapasztalta, hogy az ősi, nyílegyenes kézírással íródott, ami egyáltalán nem kopott meg az idők folyamán.

  –Griffendél Godrik jegyezte le valaha – magyarázta Agatha, majd ő maga is a könyvbe nézett, és hangosan fölolvasta a fejezet címét – A Roxfort Mágusiskola-alapítók utódainak végső harca – szünetet tartott, és körbepillantott a teremben. A rendtagok tűkön ülve várták, hogy folytassa, és a nő nem is késlekedett tovább, könnyedén és erőteljes hangon olvasta fel az ősi szöveget, mai értelmezéssel – Az év tizedik hónapjának első hajnalán hallottam ezt a jóslatot három társammal. Olyan volt, mintha hegyek gyomrából szólna, a mélységek legmélyebbiről, a föld magasságának legmagasabbjáról. A prófécia, mely utódaink utolsó csatáját jósolja meg, mélyen az eszembe vésődött. Most ide jegyzem le, mert az emberi elme feledékeny, de az írás megmarad.

  „Ezer év múltán négy száll szembe néggyel, az utódok egymással. Mindegyikük az elemek erejével harcol majd, s csak Tűz lesz képes legyőzni a Tüzet, ahogy Víz a Vizet, Szél a Szelet, Föld a Földet. Nyolcuk harca elkerülhetetlen, hisz a fekete és a fehér mágia képviselői mindannyian, de négyük a fehér felé, négyük a fekete felé hajlik. Bár párbajokban harcolnak, szövetségük elkerülhetetlen. Egyezniük kell Szívben, Célban és Vérben. A Sötét harcosok a következők lesznek: a Legidősebb Nővér, a Középső Nővér, a Hívek Új Vezére, s az Új Vezér Fia. A Világos harcosok a következők lesznek: az Átkozott, a Harmadik Nővér, az Áruló és a Túlélő. Ha utolsó harcuk végére ér, elpusztul az, ami addig ősi volt, és föltámad, ami elpusztult.”

  Agatha felnézett, és értetlen arcokat látott maga körül.

  –Ez… mit jelent? – kérdezte Ron.

  –A Jóslat világosan utal a Nyolcak Harcára, ahogy azt Godrik a későbbiekben nevezi, valamint megjelöli azokat is, akik az elemek erejével harcolnak.

  –De nem mondja meg, ki melyikkel – szólt közbe Harry.

  –Ne aggódj! – mosolygott Agatha – Azt legalább tudni lehet, hogy melyikünk kivel fog párbajozni.

  –A Hívek Új Vezére lenne Lucius Malfoy? – kérdezte Piton.

  –Igen, ő – bólintott Voldemort.

  Piton nyelt egyet, majd hátradőlt a széken.

  –Akkor vele fogok harcolni… – suttogta.

  –Én pedig Dracóval – mondta Harry, majd Agathához fordult – Nem utal a Jóslat arra, hogy hogyan lesz vége?

  –Nem, semmi ilyesmit nem mond, még Godrik sem, pedig ő megpróbálta megfejteni. – csóválta a fejét Agatha, és becsukta a könyvet – Természetesen Melantho és Sado is ismerik a Jóslat tartalmát – fordult újra a Rend felé – Mardekár Malazár is lejegyezte hasonló megfontolásból.

  –De a halálfalók és a Rend harcát sem említi – szólt Tonks.

  –Valóban nem – ismerte el Voldemort, aki a jelek szerint épp olyan jól ismerte a szöveget, mint Agatha – de mivel Melanthóék hozzák őket, ezért szükség lesz rátok is.

  –És már indulhatunk is akár… - tette hozzá Agatha felállva a székről.

  –Csak még valami – szólt Harry bizonytalanul – Holnap… Október elseje lesz.

  –Pontosan ezer évvel azután, hogy a Jóslat elhangzott – bólintott Agatha, majd hozzátette - Ezért időzítettem a csatát erre az éjszakára.

  Harry elismeréssel nézett a könyvre, majd halkan megjegyezte:

  –Ha Trelawney tudna ilyen pontosan jósolni…

*

  Roxmortsba hoppanáltak. A falu kihalt volt ezen a késői órán. Az utcácskák sötéten ásítottak, s a mély csendet csak a rendtagok lépteinek zaja törte meg. Igyekeztek minél halkabban menni, miközben a Roxfort romjai felé siettek. Mikor kiértek a faluból, nem az a látvány várta őket, amit szívük szerint vártak. A száztornyú kastély nem volt sehol. Helyette csak a telihold fogadta őket.

  Harrynek elszorult a torka, ahogy a hegytetőre nézett, ahol az iskolának kellett volna lennie. De most nem volt szabad erre gondolnia…

  Ahogy a kapuhoz, jobban mondva annak kidőlt oszlopaihoz érkeztek, Agatha megállította a menetet, és felállította az eddig is oly jól bevált pajzsot. Nagyobb biztonságban indultak el a harcmező felé.

  –Hamarabb érkeztünk – jegyezte meg Voldemort, aki mindvégig Agatha mellett haladt.

  –Csak néhány perccel – intette le a nő, majd komoly tekintettel hozzátette – Ne hidd, hogy még nincsenek itt…

  –Tudom, hogy itt vannak – sóhajtott a férfi.

  Ahogy ezt kimondta, átkok záporában találták magukat. A teret már nem csak a hold fénye világította meg, de az átkok sugarai – rengeteg felcsapó zöld fénynyaláb – is elegendő világossággal szolgáltak.

  A pajzsnak hála, nem érték el őket a gyilkos sugarak.

  Agatha szembefordult velük.

  –Felkészültetek? – kérdezte túlharsogva a halálfalók ordításait. A rendtagok elszántan néztek rá, többen bólintottak is – Feloldom a pajzsot! – mondta még a nő, de már nem volt szükség rá, hogy meg is tegye.

  Melantho egy jól célzott átokkal semlegesítette a bűvkört, ami néhány pillanatra látható fénypókhálóvá vált, majd szikrákként szóródott szét.

  A csata azonnal megkezdődött. A rendtagok szétszóródtak, hogy ellenfelet keressenek maguknak, és ugyanúgy, mint a halálfalók, ők sem bántak kíméletesen az ellenséggel. Pár percen belül akkora porfelhő keletkezett, hogy a csatából kimaradók, vagyis a nyolc utód már nem is látott semmit az átkok felcsapódó fényein kívül.

  Ők viszont már egymással szemben álltak. Melantho Voldemorttal, Piton Luciusszal, Harry Dracóval, Agatha pedig Sadóval nézett farkasszemet. Nem használhattak pálcát: átkaik teljes mértékben hatástalanok voltak.

  Most még sürgetőbbé vált a kérdés, hogy ki melyik elem irányításának hatalmát kapja.

  A válasz nem várt módon érkezett. Az elemek önmaguktól feltámadtak.

  A semmiből tűz gyulladt Draco és Harry között, majd két részre vált, megközelítette és körbefogta őket, anélkül, hogy égetett volna, majd kinyújtott tenyerükben kihunyt.

  Víz tört fel a föld alól, Piton és Lucius Malfoy között. Ugyanúgy, mint a tűz, ő is körbevette „irányítóit”, de nem áztatta el őket, csak visszahúzódott.

  A föld megremegett és kettévált Voldemort és Melantho között. Két földoszlop emelkedett fel, majd borult feléjük.

  A szél volt az utolsó, amely föltámadt. Agatha és Sado haját lobogtatta meg, belekapott hosszú talárjukba, majd elcsitult.

  Amint mind a négy elem megmutatta magát, kezdetét vehette a harc. Harrynek és Dracónak első dolga volt egy-egy tűzcsóvát gyújtani és azt egymás felé dobni. Eredményt azonban nem értek el, hiszen a két tűz kioltotta egymást.

  Lucius és Piton egymást próbálták megfojtani, méghozzá úgy, hogy vízoszlopot emeltek a másik köré. Úgy tűnt, Lucius van jobb helyzetben: az őt fojtogatni hivatott oszlop csak a derekáig ért, a Piton körüli viszont beterítette a férfit – ám a helyzet szinte azonnal megfordult, és a vízoszlopok magassága megváltozott.

  Sado és Agatha hasonlóképpen eredménytelenül harcoltak. Mindkettejük haja zilált, kócos volt már, de nagyobb kárt nem tudtak tenni egymásban.

  Voldemort és Melantho harcoltak talán a leghevesebben. Újabb és újabb földoszlopot borítottak egymás felé, de nem érték el velük a másikat.

  Egy óra is eltelhetett így, míg az elemek erejével ismerkedtek a harcosok. Egymásnak semmit sem tudtak ártani.

  Lucius Malfoy tetőtől talpig csurom víz volt, akárcsak Piton, és egyöntetűen unták már az eredménytelen, ráadásul értelmetlennek tűnő harcot. Piton most vízsugarat küldött Malfoy felé, aki könnyedén kitért az útjából, és csak úgy mellesleg nyakon öntötte ellenfelét. Perselus levegőért kapkodott, de nem hagyta magát, és vízoszlopot emelt Malfoy köré. Az azonban nevetve hiúsította meg a férfi próbálkozását, a vízoszlopot a támadóra irányítva. Piton ellenállt, de nem volt szüksége teljes erejéből védekezni, így sikerült egy kis záport varázsolnia Malfoy fölé. Az bosszúsan tekintett fel, és mialatt a záporra figyelt, a vízoszlop lehullott Perselusról.

  –Nem használjátok ki rendesen! – kiáltott oda Agatha, aki immár teljes szélvihart irányított Sado ellen. Azonban az ő ellenfele is csak nevetett rajta, mint Lucius Pitonon.

  –Mit kéne tennünk? – kérdezett vissza türelmetlenül Piton. Agatha nem válaszolt, csak fejével a tó felé intett. A két férfi egymásra nézett, majd eliramodtak az adott irányba, hogy ott folytassák harcukat. A tó vize szinte azonnal hullámozni kezdett.

  Harry és Draco hasonló helyzetben voltak. A két fiú még mindig lángcsóvát lövöldözött egymásra, olykor egy-egy tűzoszlopot emeltek fel, de nem értek el eredményt. Igaz, mindkettejük haja és talárja megpörkölődött, de a komolyabb támadások elől félreugrottak. Harry épp egy bámulatos hasra esés után állt fel.

  –Ezt védd ki, Potter! – mondta Draco egy újabb tűzgolyóra utalva, amit aztán Harrynek sikerült egy ugyanolyannal semlegesítenie.

  –Fel nem foghatom, miért utálsz ennyire, Malfoy! – vágott vissza Harry, miközben újra a tűzoszlop-trükkel próbálkozott - Tegnap még teljesen máshogy viselkedtél!

  –Azóta történt egy-s más! – kiáltott vissza a fiú.

  –Mi? – kérdezett rá Harry és még magasabbra emelte az oszlopot, ami csak Draco előtt lobogott, de őt magát nem érte el.

  –Azóta megismertem az igazi Úrnőmet!

  Harry nyomban átlátta a helyzetet, és megpróbálta az oszlopot közelebb tolni Malfoyhoz, de a tűz már az utolsókat lobbanta. Próbált időt nyerni, hogy gondolkozhasson, és most egy tűzcsóvát küldött ellenfele felé. Az félreugrott az útjából, és már támadott is: lángokkal körülvette Harryt, de a fiú a kör közepén fél méterre is volt tőlük, majd könnyedén kioltotta őket.

  –Miért szeretnélek? – szólalt meg ismét Draco – Csak az Úrnőimnek és apámnak engedelmeskedek, és nincs szükségem szeretetre!

  –Mi a helyzet édesanyáddal? – kérdezte Harry egy újabb tűzcsóva semlegesítése közben.

  Dracót azonban még jobban felhergelte ezzel, aki egy egész rohanó tűzoszlopot indított el feléje.

  –Anyám meghalt! – ordította.

  Harry nem látott más lehetőséget, mint egy ugyanolyan tűzoszloppal válaszolni, miközben odakiáltotta Malfoynak:

  –Tévedsz! Anyád él!

  A tűzoszlop megállt.

  –Mit mondtál? – hökkent meg Draco.

  –Piton és Voldemort megmentette.

  Draco zavaros szemei egy csapásra kitisztultak. Mindkét fiú felhagyott a támadással.

  –Ho… hogy mondod? – hebegte Malfoy.

  –Narcissa nálunk van. Már felébredt, és nincs semmi baja.

  –Igazat beszélsz? – kérdezte még mindig hitetlenkedve Draco.

  –Miért hazudnék? – csattant fel Harry – Inkább mondd meg, hogy akarsz-e még támadni, mert ha igen, akkor most…

  –Dehogy akarok!

  Draco Malfoy megkönnyebbült nevetése még sokáig zengett a csatamező fölött.

  Agatha és Sado tíz méterrel arrébb küzdöttek. A két nő szélviharokat támasztott egymás ellen, de túl sokra nem jutottak. A talárjuk már rongyokban lógott rajtuk, a hajuk csapzottan keretezte arcukat, de még csak sérülés sem látszott rajtuk.

  Agatha volt az első, aki megelégelte az eredménytelen harcot. Bár össze kellett szednie minden erejét és ezzel teljesen védtelenül hagynia magát, de mégis sikerült egy kisebb tornádót megidéznie. Sado eközben ugyanígy tett.

  A két tornádó egymás ellen semmit sem tudott tenni. Ahogy irányítóik egyre közelebb parancsolták őket egymáshoz, ahelyett, hogy megsemmisítették volna a másikat, eggyé olvadtak össze. Sado és Agatha nagyon közel voltak hozzá, és néhány pillanat után be is léptek a forgószélbe – vagy a forgószél olvasztotta magába őket. Agatha egyből a magasban találta magát, talán tíz-tizenöt méteren. Sadót is meglátta szemközt. Elviselhetetlen sebességgel pörögtek, egyre magasabbra emelkedve. Agatha tudta, ha a tornádó tetejéhez jutnak, az lehajítja őket. Igyekezett hát lassan csitítani a szelet, de Sado – aki továbbra is fenn akarta tartani – minden erejével arra koncentrált, hogy tovább pörögjenek. Ez a párbaj jó, ha tíz percig tartott. Sado végül kimerült, a tornádó pedig azonnal megszűnt.

  Agatha öt métert zuhant, és térdre érkezett meg. Sado viszont annyira kimerült, hogy nem maradt ereje fékezni a földbe csapódásának erejét, és meghalt.

  Már csak a Föld harcosai maradtak. Melantho és Voldemort azonban nemhogy fáradtak nem voltak, de egyre hevesebben támadtak egymásnak. Újabb és újabb földbuckákat emeltek, újabb földoszlopokat, hogy azokat egymásra borítsák, de kevés sikerrel. Melantho már földrengéseket is keltett maguk körül, de Voldemort megingathatatlanul állt a lábán. A férfi most egy sziklát emelt fel és azt dobta Melantho felé, hogy legalább megsebesíteni sikerüljön a gyűlölt nőt, de az elugrott az útjából. Válaszul nemcsak földrengést idézett elő, de most a talaj is megnyílt Voldemort lába alatt. A férfi csak úgy tudott védekezni, hogy hátrébb ugrott, és ennek következtében hanyatt esett, de azonnal fel is pattant. Ő maga is egy földrengéssel próbálkozott, amit sikerült is megidéznie, de Melanthót nem bírta még ellökni sem. A nő, mintha nem is történt volna semmi, egy sziklafalat emelt fel Voldemort fölé. A férfi maga sem tudott mást tenni, mint odafigyelve eltolni a sziklát a feje fölül.

  Melantho éktelen haragra gerjedt, és már ő maga rohant Voldemort felé. A szikla időközben mellettük landolt. A nő elérte Voldemortot, aki azonban nem hátrált meg Melantho fenyegető pillantásától. A nő még egy lépést tett felé – és Voldemort a karjaiba zárta őt.

  A férfi felidézett magában egy régi emléket, egy átkot, amit valaha pont tőle, Melanthótól tanult.

  „Két karommal átölellek,

   Szíved erejét elveszem,

   Lelked a semmibe vesz,

   Tested az enyészeté lesz.”

  Melantho a szemébe nézett, utoljára, könyörgően. De a teste porrá omlott Voldemort kezei között.